Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

4. szám - Vita - Váradi József Gyula: Hozzászólás Pálfai Imre: „Vízelvezető rendszerek felhasználása öntözővíz-szállításra az Alföldön” című cikkéhez - Pálfai Imre: Válasz Fehér Ferenc és Váradi József hozzászólására

VITA 243 képest nem túl jelentősek, s mindenképpen kisebbek, mint az alternatív megoldás, vagyis egy különálló öntözőcsatorna fenntartási-üzemeltetési költsége. Nem is beszélve arról a teherről, melyet egy új öntözővíz-szállító csatorna létesítése jelentene. A többszöri feltöltés és leürítés a csatornák állagát valóban próbára teszi, de ha ezeket a műveleteket, amelyekre a viszonylag ritkán előforduló nyári belvizek alkalmával van szükség, szakszerűen és óvatosan végzik, mederelfájulás nem következhet be. A csatornák öntözési idény előtti teljes átöblítését sem kell minden évben elvégezni, csak akkor, ha a leülepedett iszapban káros anyagok halmozódtak föl. Egyetértek a hozzászólóval abban, hogy az átöblítésre felhasznált öntözővíz-mennyiség veszteséget jelent (ezt az eredeti tanulmány sem hallgatja el), de hozzáteszem, hogy emiatt a vízszolgáltatás hatásfoka csak éves, illetve többéves viszonylatban romlik, az öntözési főidényben nem. Ügy vélem, az vitathatatlan, hogy a szivárgási veszteség az öntözővizet szállító belvízcsatornákban kisebb, mint a magas vezetésű vagy vegyes szelvényű, földmedrű öntözőcsatornákban, s az sem tagadható, hogy a kettős rendeltetésű rendszerekben a betáplált öntözővízen kívül egyéb eredetű vizek is hasznosíthatók. A kétféle szisztéma közül — hazai viszonyaink közt — változatlanul a kettős rendeltetésű rendszert tartom víztakarékosabbnak, de alkalmazása természetesen nem elsősorban ezért, s nem a többi üzemeltetési előnyért, hanem leginkább a jóval kisebb beruházási költség miatt előnyös. Túlzottnak tartom azt az aggályt, hogy a kettős rendeltetésű csatornákba telepített növényevő halak megtartását egy esetleges nyári belvíz nagyon megnehezíti, mert a műtárgyak — az öntözővíz-szállítás miatt is — halfogó ráccsal vannak ellátva, illetve ilyen rácsok elhelyezésének nincs különösebb akadálya. A hozzászóló jogos megjegyzése, hogy belvízcsatornák öntözővíz-szállításra történő felhasználásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a drénezés területi terjedésével megváltozott belvízelvezetési követelményeket. A drénezés okozta változások elsősorban a kettős hasznosítású üzemi csatornák működtetésére hatnak ki, ugyanis a főcsatornákba — kivételes esetektől eltekintve — nem kötik be közvetlenül a dréncsöveket. Azok a csatornák, amelyekbe közvetlenül csatlakoznak a drének, öntözővíz-szállításra csak akkor vehetők igénybe, ha a drénhálózatot is kettős hasznosításúra alakították ki. Ilyen területeken a nyári belvízelöntés könnyebben bekövetkezhet, ezért fokozott figyelemre és gyorsított vízelvezetésre van szükség, amire már a tervezés során gondolni kell. Az a kérdés, hogy a mértékadó belvízszintet tartósan meghaladó öntözési üzemvízszint a csatorna környezetében nem okoz-e elvizesedést, csak a domborzati, talajtani és földtani adottságokra is kiterjedő egyedi vizsgálattal dönthető el. Általánosságban annyit mondhatunk, hogy a csatorna menti elvizenyősödés veszélye annál nagyobb, minél magasabb vízszintet tartunk a csatornában. Csapadékos időjárás esetén, ha indokolt, a csatorna üzemvízszintje idejében és fokozatosan alacsonyabbra helyezhető, mert ilyenkor a vízszolgáltatási igények csökkennek, sőt az öntözéssel átmenetileg le is állhatnak. Váradi hozzászólása foglalkozik azzal a gondolattal is, hogy belvízcsatornák öntözővíz-szállításra történő igénybevétele kellő biztonságot nyújt-e a felhasználónak és felelősséggel vállalható szolgáltatás-e az üzemeltetőnek. Mennyiségi szempontból nem látok különösebb problémát (ilyet a már tárgyaltakon túlmenően, a hozzászóló sem említ), a vízminőség romlásával, mint kockázati tényezővel azonban számolni kell. Ezt a vitaindító tanulmány is leszögezi, és azt is, hogy kettős rendeltetésű rendszereket ott célszerű létrehozni, ahol viszonylag kevés szennyezőforrás van. A kockázat csökkenthető az általában szokásosnál gyakoribb és szigorúbb vízminőségi felügyelettel és vízminőség-ellenőrző vizsgálatokkal, a teljes belvízgyűjtő területre kiterjedő, megelőző és elhárító intézkedésekkel, a vízszolgáltató és a vízfelhasználó közötti jó együttműködéssel. Furcsa szituáció, amikor a szennyezést maguk a vízfelhasználók okozzák. A vízminőség-védelmi tapasztalatok összegyűjtése és kicserélése, az alkalmazott módszerek megismertetése minden bizonnyal megérné a fáradságot. Végül a hozzászóló azt kérdezi: „szabad-e 100— 150 évre, tehát a jövőnek is tervezett és épített létesítmények kialakítása és kiépítése esetén rövid távú és vitatható gazdasági vagy szolgáltatási előnyöket ígérő műszaki elveket koncepcióként meghirdetni és alkalmazását erőltetni?". Ügy gondolom, hogy kettős rendeltetésű, illetve vegyes rendszereket nemcsak rövid távon leszünk kénytelenek alkalmazni, de természetesen csak ott és olyan formában, ahol előnyei leginkább kihasználhatók, hátrányai pedig megfelelően mérsékelhetők, tehát semmiképpen sem erőltetve. Ha valamely meglevő kettős rendeltetésű rendszerben a hátrányok súlyos és leküzdhetetlen üzemeltetési nehézséget okoznak, a rendszer szétválasztására, a kettős funkció megszüntetésére kell törekedni. •ír Remélem, hogy a vitaindító tanulmány, a hozzászólások és a válasz — a szerkesztőség szándékának megfelelően — valamelyest segít abban, hogy megtaláljuk, illetve kialakítsuk újabb öntözendő területek vízellátásának korunk adott lehetőségeihez igazodó, legjobb megoldását. Ehhez a szóba jöhető megoldások összes előnyét és összes hátrányát vízelvezetési és öntözési szemszögből egyaránt mérlegelve juthatunk el. A vitatott kérdéseket néhány kiválasztott, kettős rendeltetésű rendszer alaposabb, részletekbe menő vizsgálatával és egy terjedelmesebb tanulmányban lehetne jobb megvilágításba helyezni.