Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

2. szám - Vita - Goda László: „A kutatás irányítása, tervezése és finanszírozása a vízgazdálkodásban” – válaszok a hozzászólásra - Botár Imre: Adalékok Pietro Paleocapa működéséről

112 HIDROLOG1AI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVF., 2. SZÄM -feldolgozás is. Sőt, az adatok helyi célokra történő hasznosítása (értékelése) is. Nem gondolnám, hogy Wisnovszky valóban egyenlőségjelet tenne az adatok értékelése és a kutatás között. És túlzásnak tartom azt a gondolatot is, hogy a „nemzetközi igényű zárban mozgásképes kulcs" helye a vízügyi igazgatóságakon lenne. Hozzászólásában Wisnovszky kérdéseket fogalmaz meg és választ vár a „a kutatás iránt érzékeny vízgazdálkodási szakemberektől". Ezekkel a kérdésekkél tulajdonképpen nem tudtam mit kezdeni. Még a kutatás általános témakörének talaján vizsgálva is gyökértelenek, mesterkéltek, esetenként a jelenlegi helyzetet nem ismerők ezek a kérdések. Az egyik kérdés például így szól: „Mekkora központi kutatási bázis szükséges a vízügyi szervezetben, hogy jó nemzetközi szakmai tekintélyünk ne romoljon és képesek legyünk annak anyagi ellátására?" Már a kérdés megfogalmazásával is bajom van. Miért mekkora? Miért nem milyen? Miért csak a nemzetközi tekintély megtartása a meghatározó, a hazai igény kielégítése miért nem? Vajon tudja-e Wisnovszky, hogy a központi kutatási bázis anyagi ellátására az ágazat már régen nem képes, így 1988-ban az ágazati megbízások a VITUKI-ban csak 25—30%-ot tettek ki. Még nagyobb meglepetéssel olvastam Wisnovszky ötödik kérdését: „Hogyan oldható meg a központi vízügyi kutatóintézmény igen jelentős szellemi tartalékainak hasznosítása a vízügyi szakemberek (elsősorban egyetemet végzettek) képzésében és rendszeres továbbképzésében?" Hogyan tehet fel ilyen kérdést éppen Wisnovszy, aki hosszú időn keresztül vezette az OVH Oktatási Osztályát, vezetője, részese volt oktatási és tantervek kidolgozásának, vizsgabizottságokban képviselte az OVH-t? Válasz Vágás Istvánnak Sok mindent el lehet mondani hozzászólás ürügyén. A témához csak laza szállal kötődő problémáktól kezdve a soha nem gyógyuló személyes sérelemig bezárólag számos dolog eszébe juthat az embernek. Ilyen összetevőkből áll Vágás eszmefuttatása, amit kovászként ragaszt össze az „ÉN és vituki" konfliktus. „A kutatás alkotó tevékenység, nem pedig ügyiratkészítés" megállapítással kezdi hozzászólását Vágás, amely állítást természetesen én sem vitatok. Ugyanakkor • Vágás sem veti el teljesen a kutatásirányítás, illetve -tervezés szükségességét, legfeljebb a végrehajtás mikéntjét vitatja. Itt is jellemző szemléleti torzulások állapíthatók meg. Tanulmányomban a kutatásirányítás és -tervezés kérdését — a tényeknek megfelelően — főhatósági szinten vizsgáltam, hiszen az említett tevékenységet a főhatóság látta el a VITUKI és más intézmények közreműködése mellett. Vágás ezt a tevékenységet is a VITUKI-ba helyezi, alkalmat teremtve magának újabb kirohanások megtételére. Hozzászólása bevezető részében Vágós megemlíti ugyan, hogy „igaz, hogy a vízgazdálkodási kutatásoknak is a tényleges gazdasági szükségletek a közvetlen meghatározói", de a továbbiakban pozitív értékelést kizárólag a spontán kezdeményezésű kutatási tevékenységnek ad, az intézményesen szervezett kutatás, de főként az abban közreműködők részére a „hozzá nem értő", „improduktív", „túlburjánzott", „bürokrata", stb. jelzőket tartja fenn. Vágás úgy emlegeti kutatói önállóságának megőrzését, mint egy vénlány a tisztességét; megőrizte, de minek! és még ezzel az önállósággal is baj van. Vágás ugyanis azt állítja, hogy nem volt tevőleges szervezője egyik kutatási programnak sem, ezt azonban kénytelen vagyok cáfolni az OVH által 1973-ban kiadott Vízgazdálkodási tudományágazati kutatási terv egyik oldalának másolatával (1. ábra), amiből egyértelműen kitűnik, hogy Vágás igenis részt vett ilyen kutatási tervek összeállításában. A B

k 300,, felszín alatti vizek hidrológiája tudományterület kutatási irányterve összeállította: a Vízgazdálkodási Kutatásokat Koordináló Tanács Felszínalatti Vizek Iránytervi Tudományos Bizott sága Dr. Kovács György titkár Dr. Vágás István Major Pál Budapest, 1973. április hó 1. ábra Ami a Vágás által felmagasztalt kutatói kisműhelyek létjogosultságát és hatékony munkáját illeti, úgy a tények elismerése mellett is tudomásul kell venni néhány körülményt: — A hazai víz®azdálkodás átfogó — az ország jelentős területére kiterjedő — terveinek megalapozása nem tervezhető helyi kutatóhelyekre, a vízgazdálkodási kerettervek, az árvízvédelem, a folyószabályozás, a vízminőség-védelem, a vízrajzi előrejelzés, a felszín alatti vizekkel való gazdálkodás stb. szervezett, összehangolt kutatást kíván. Ehhez hasznosan járulhat hozzá minden kutatóhely, de a meghatározó a szervezett kutatás marad; — A vízügyi igazgatóságokon a 60-as években hozták létre a „hidrológusii" álláshelyeket. Azóta az igazgatóságok kutatási adottságai jelentősen fejlődtek. Jelentősen, de nem eleget és korántsem egyöntetűen. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy a kutatási feladatok iránt egyébként érdeklődő szakemberek többségét az adott intézmény gazdasági, árbevételi terve terheli és alig akad szakember, akinek részére olyan ideális körülmények állnának rendelkezésére, mint amilyenek között pl. Vágás dolgozik. — Vágás szerint, amikor az ATIVIZIG munkatársa lett „a Vízgazdálkodási osztály munkája szinte lefedte a tárgykörében az egész VITUKI-ét". Mit lehet erre mondani? — hogy régen volt és az ember felejt, hogy Vágás akkor sem ismerte a VITUKI munkáját, vagy hogy szerencsés helyzetben van az ATIVIZIG. Azt hiszem fogalomzavarral van dolgunk. A vízgazdálkodási kutatás nem helyettesíthető sem a hidrológiával, sem a vízgazdálkodási tudomány egyéb ágaival. Sokkal összetettebb tevékenységről van szó, amit eredményesen korábban is és ma még inkább a tudományágak képviselőinek szoros ejgyüttműködésében lehet hatékonyan műveim. Ezek a feltételek az Igazgatóságokon általában nem adottak. — Annak jellemzésére, hogy mi a valós tevékenység és mi az áltevékenység, Vágás az árvízi hurokgörbe problémáját említi, amit számtalan előd sikertelen kísérlete után neki sikerült megoldania. Nem vitatom a hurokgörbe megoldásának jelentőségét, akárki csinálja is azt. Abszurdnak és felelőtlennek tartom azonban Vágásnak azon kijelentését, amely szerint csak azért, mert ő a hurokgörbéről mást mond „a vízügyi kutatások, kutatóintézeti munkák nem kis része 1898 óta felesleges, hiábavaló és meghaladott tevékenység volt". A meghaladás feltehetően 1981-től számít, amikor Vágás e témáról írt.