Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

2. szám - AZ 1838. ÉVI NAGY DUNAI ÁRVÍZ 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Varrók Endre: A budapesti Duna-szakasz szabályozása

92 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, l, SZAM nősíteni; nem volt tulajdonképpen jóváhagyott terv és annak idején függőben maradt egy kulcskérdés eldöntése: elzárják-e a soroksári ágat, vagy sem? Ha az egész szakasz rendezésével hivatalosan nem is foglalkoztak, egyes részmunkákra mégis sor került. A fejlődő város, a kereskedelem és a szállítás igényei kikényszerítették, hogy a forgalmat akadályozó, rendezetlen partokkal valaki foglalkozzék. A Dunagőzhajózási Társaság, saját érdekeit szem előtt tartva, 1853-ban megkezdte a pesti parton egy rakpart építését a Lánchíd északi és déli oldalán (körülbelül a mai Roosevelt tér hosszában), 18 láb ( ~570 cm) magassággal a „0" víz felett, hogy a személyforgalmat és a teheráruk rakodását megkönnyítse. Ezt a rakpartot Pest városa 1857—1860 között észak fölé mintegy 380 m-rel, 1864—1867 között dé) felé körülbelül 660 m-rel meghosszabbíttatta, (l.ábra), úgyhogy a kiegyezés évében Pest városa már egy körülbelül 700 öl (~1330 ni) hosszú, kőből épült rakparttal dicsekedhetett, amely egységesen 18 láb (~570 cm) magasra emelkedett az „0" víz fölé. A rakpart építésénél azt a szabályozási vonalat követték, amelyet az Építészeti Főigazgatóság 1838—1840 között készült terve erre a szakaszra előírt. Ez a rakpart (amely a mai Beloiannisz utca és Pesti Barnabás utca között fekvő partszakaszt szegélyezte) volt az első szabályozási létesítmény a pestbudai Duna-szakaszon. A rakpart egyébként nem védte a várost a nagyobb árvizek ellen, mert azok 23—25 láb (~730—790 cm) magassággal folytak le, a célt azonban, amiért épült, kiválóan szolgálta: megkönnyítette az egyre jelentősebb vízi szállítás személyes áruforgalmát. 1. ábra. A pestirakpart építése a Vigadónál (1864—1967) Azt gondolhatnánk, hogy Buda ugyanolyan lendülettel fogott hozzá partjainak rendezéséhez, mint Pest városa, a feltevés azonban nem helytálló. A budai oldalon a kiegyezés után megkezdett szabályozásig nem volt a pestivel egybevethető értékű partvédő építmény. Ennek több oka is volt. Mint már korábban említettük, Buda lakosságát nem érintették olyan mértékben a dunai árvizek, mint Pest lakosságát és anyagi lehetőségeik is korlátozottabbak voltak. Buda lakossága csak abban reménykedhetett, hogy az olyan költséges beruházásokhoz, mint amilyen a folyószabályozási és árvédelmi létesítmények építése, az országos költségvetésből kap támogatást. Ez a reménye nem is volt alaptalan; Buda éppúgy az ország fővárosának számított, mint Pest, és az országgyűlés, ha erre lehetősége volt, mindkettőt szépíteni, fejleszteni kívánta. Volt azonban egy súlyos műszaki, vízépítési indoka is annak, hogy a budai partot a pestivel egyenértékű módon kiépítsék, éspedig az, hogy hatástalan, következésképpen értelmetlen dolog lett volna egy folyószakasz szabályozásához szükséges munkákat csak az egyik parton elvégezni. Valószínű, hogy hasonló gondolatok indították Reitter Ferenc királyi főmérnököt (8. kép) arra, hogy 1865-ben kiadja a pest-budai Duna-szakasz szabályozásával kapcsolatos tanulmányát (9. kép). Reitter vezette a Pest város közgyűlése által elhatározott és fizetett partfalépítési munkákat; tájékozódásul át kellett tanulmányoznia a régebbi szabályozási terveket. A Pestet fenyegető árvízveszélynek ezek a régebbi elemzései meggyőzték arról, hogy a pesti partfal építése nem fog védelmet nyújtani egy, az 1838. évihez hasonló jeges ár pusztításai ellen. A megoldás kulcsa mindenképpen annak a zátonyos szakasznak a rendezése, amely közvetlenül Pest alatt, a Csepel-sziget csúcsánál minden jégzajlás alkalmával megakasztja a jeget. Hatással lehetett rá a szakasz szabályozásával kapcsolatos akadémiai pályázat több tanulmánya is, amelyek a jégtorlasz mögött emelkedő vizet valamiféle „vészkiömlőn" akarták elvezetni. Tanulmánya ezeket a javaslatokat foglalta össze egy egységes tervbe. Javasolta a város alatti zátonyos szakasz szűkítését és kotrását. A soroksári ág elzárásával kapcsolatban eredeti elképzelést terjesztett elő: a folyóágat el akarta ugyan zárnia kitorkolásnál a főágtól, de meg akarta hosszabbítani Pesten keresztül egy olyan mesterséges csatornával, amely egy régi Duna-meder (körülbelül a mai Nagykörút) vonalán haladt volna, és a mai Szalay utca vonalát követve érte volna el ismét a Dunát. A csatorna felső és alsó végére zsilipeket 8. kép. Reitter Ferenc (1813—1874) akadémikus, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának főmérnöke, a budapesti rakpartok tervezője és megépítője