Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

6. szám - Vágás István: Szilágyi Gyula, a hidrológia statisztika hazai úttörője

375 további, most már a ferde eloszlásoknál is megadja a módszert a jegyzet. Különlegesnek tűnhet, hogy a korrelációszámítás, vagyis a négyzetes eltérések minimalizálásából származó „legvalószínűbb" összefüggés Gaussféle meghatározásának ismertetése az egyenes alakú trendvonal egyenletének meghatározása cím alatt a trendmeghatározás fogalomkörében kap helyet. Logikailag ez teljesen szabatos, ma legfeljebb szokatlannak mondhatnánk. Lényeges viszont, hogy a jegyzet rámutat, hogy a korrelációs kapcsolat nem teszi szükségtelenné az oksági viszonyok vizsgálatát. összefogó értékelést végezve megállapíthatjuk, hogy Szilágyi Gyula új műegyetemi tantárgyat, tárgykörében a kiadás idejében hézagpótló oktatási jegyzetet állított össze, amely alkalmas volt — kis elterjedtsége folytán, sajnos, gyakran csak lehetett volna — a műszaki, azon belül a vízügyi mérnöki gondolkodásmód magas színvonalra emeléséhez. Szilágyi munkálkodása nyomán nyílt meg a remény arra, hogy az akkori időszak egyik kétségtelen szakmai elmaradottságát behozzuk, és elsajátíthassuk nemcsak a Nyugat országaiban kialakult fejlettebb szemléletet és módszereket, hanem a Szovjetunióban magas színvonalra emelkedett valószínűségelméleti gondolkodásmódot is. A Tankönyvkiadó Vállalat 1952-ben előirányozta a „Hidrológiai statisztika" tankönyv kiadását, s Szilágyi Gyula már el is készítette annak nemcsak a vázlatait, hanem jóformán a teljes kézirati anyagot is. Erről a kéziratról nem maradt fenn más adat a háttérben folyó kiadói viták ismerői emlékezéseinél. Közben 1952 őszén Szilágyi Gyula tantárgya, tanszékén létrejött tudományos iskolája megszűnt, vagy átalakult, személyében is szüneteltetnie kellett tanári munkáját. A hazai szakirodalom csak évtizedek múlva zárkózott fel a kor követelményeihez hidrológiai statisztikai tankönyvet illetően. 4. A tudományos szemlélet néhány kcrdcse egy ki nem adott tankönyv ügyén A „Hidrológiai statisztika" tankönyv kéziratának matematikus lektora eltérőnek találta a tankönyv szemléletét Kolmogorov iskolájáétól. Ma már értelmetlen volna arról vitatkozni, hogy nem lett volna-e célszerűbb az adott szemléletet fenntartva is kiadni a könyvet, legfeljebb egy kiegészítő fejezetben utalni arra, hogy a matematikai statisztika fejlődésének milyen új irányzatai voltak akkor. Bizonyos, hogy a hidrológia tudománya és hazai gyakorlata az adott szemléletű könyvvel is csak nyert volna, mert még az is több lett volna annál, ami végül is megszületett: a semminél. A Kolmogorov-iskola szemléletének alapkérdése azonban lényegesen összetettebb annál, hogysem könnyen elhaladhatnánk mellette. Kolmogorov volt az, aki 1933-ban a valószínűségszámítás tudományágának axiomatikus megalapozást dolgozott ki. azzal a céllal, hogy megoldja „a valószínűségszámítás még a közelmúltban is teljesen sajátosnak számító alapjainak természetes besorolását a modern matematika általános fogalmai közé." (Kolmogorov, 1982.) Kolmogorov nemcsak az axiomatikus megalapozást végezte el, hanem a fellépése előtti időszak „klasszikus" valószínűségszámítási tudományát is meghatározta: „Klasszikus valószínűségszámításnak a valószínűségszámításnak azt a részét nevezzük, amelyben történetesen csak véges számú eseménnyel van dolgunk. Az itt levezetett tétéleket természetesen alkalmazzák végtelen számú véletlen eseményre vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban is, de az utóbbiak tanulmányozásakor lényegesen újabb elveket is felhasználnak." (Id. mű). Élesen meg kell különböztetnünk tehát azt, ha valaki a klasszikus valószínűségszámítás elvei szerint keres és talál megoldást a feladataira, és azt, ha olyan megoldást választ — mint pl. a geodézia a Studentkorrekciók mellőzésével —. amely semmilyen szemléletben sem lehet megfelelő. Klasszikus valószínűségszámítási szerruléletben is lehet valamit máig korszerűen kifejezni, még inkább lehetett 1952-ben. Ugyanakkor: érvényességi határain kívüli alkalmazása még a legmodernebb szemlélet érvényesítését is helytelen irányba viheti. Jordan Károly akadémikus (1871—1959), aki évtizedeken át oktatott klasszikus valószínűségszámítást és matematikai statisztikát, sokáig ki nem adott összefoglaló könyve előszavában (Jordan, 1956.) megállapította, hogy a valószínűségszámítás fejlődését sem kerülhette el az a tény, hogy az idők során „ugyanazokat a dolgokat különféleképp nevezték el", s ebből félreértések is származhattak. Jordan Károly könyvének alapálláspontja: ,,Mi a valószínűséget csupán véges halmazokra definiáljuk, de ha az egyenlően lehető esetek által alkotott halmaz elemeinek száma n és P(n) valamely kérdéses valószínűség, akkor a P=hm P(n) n-«- oo határvalószínűséget fogadjuk el a végtelen halmazok valószínűsége gyanánt." Szilágyi Gyula a „hidrológiai statisztika" tantárgy, jegyzet és feltehetőleg a tankönyv keretei közt is, levezetéseiben véges halmazokból indul ki, s ezeket terjeszti ki az elemszám határtalan növelésének eseteire, s ezzel tulajdonképpen a klasszikus valószínűségszámítás talaján áll. Kolmogorov gondolkodásmódját Magyarországon a vízimérnökök közül 1952 előtt alig ismerte még valaki, ha pedig ismerte, úgy bárki joggal a matematikai tudomány belügyének tekinthette az axiomatikus felépítésű rendszer és a klasszikus szemlélet közötti választás kérdését, amelynek eredményei a műszaki alkalmazásokat legfeljebb csak távolról érinthették. A tárgyban kialakított állásfoglalás kérdésében még egyesek véleményét befolyásolhatta az, amire Jordan Károly mutatott rá, hogy ugyanazokat a dolgokat különféleképpen nevezték el. Nem volt ezért szerencsés az a körülmény, hogy a tudományfejlődés egy fontos műszaki kérdésében nem műszakiak, hanem matematikusok kezébe került a döntés lehetősége. Mindezek miatt a hidrológusok csak 1984-ben juthattak korszerű egyetemi tankönyvhöz (Reimann és V. Nagy, 1984.) a hidrológiai statisztika tárgykörében. Közben kimaradt három évtized, ami szinte egy teljes mérnöki nemzedékváltás időszaka volt.