Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

6. szám - Pálfai Imre: A belvizek hidrológiai jellemzése

P

ÄLFA

I I.: Belvizhidrológia 323 4. ábra. Az 1070. és az 1075. évi elöntés tartóssága az Alsó-Tisza vidékén öntés tartósságának ez az évszakos jellegzetessége és a tartósság mértéke jól megfigyelhető az 1. ábrán is. 2.3. Az elöntésben tározódott vízmennyiség Az elöntésben tározódott vízmennyiséget egyrészt bel

: vízvédekezési szempontból kellene ismernünk, másrészt azért bogy következtetni tudjunk az elöntést megszűntető, illetve mérséklő vízrendezésnek a lefolyást befolyásoló hatására. Ezt a hatást a mértékadó vízhozamnak a mórt lefolyásból való számításánál figyelembe kellene venni. Az elöntésben tározódott vízmennyiség az elöntött terület nagyságától ós a vízmélységtől függ. Utóbbira vonatkozóan sajnos kevés mérési adatunk van. A vízmélységet a belvízzel elöntött területek helyszínrajza és a] domborzat részletes szintvonalas térképe segítségével utólag is meghatározhatjuk és előállíthatjuk a tározási görbéket (Kienitz, 1962). A térben és időben is nagyon változó vízmélység átlagos viszonyok között 10— 20 cm-re becsülhető, szélső esetben a 40—50 cm-t is elérheti. Ezek szerint az elöntésben tározódott vízmennyiség az elöntött területre vonatkoztatva átlagos viszonyok között 1000—2000 m

3/ha, szélső esetben 4000—5000 m

3/ha lehet. 2.4. Az elöntés területi változása A belvízi elöntések hozzávetőleges elhelyezkedését a vízügyi igazgatóságok által szerkesztett, az évi összes elöntést ábrázoló térképek alapján ismerjük. Az 1961—1980 közötti időszak térképeit alapul véve a belvízi elöntések relativ gyakoriságát ábrázoló, 1 : 100 000 méretarányú munkatérképek készültek, négy gyakorisági kategóriát megkülönböztetve, majd ezekből a keretterv számára 1 : 500 000 méretarányú, Magyarország teljes területét felölelő áttekintő térképet szerkesztettünk három gyakorisági kategóriával. A térképszerkesztés módszerét és az áttekintő térkép Duna—Tisza közi részét, valamint dél-tiszántúli részletét korábbi beszámolóinkban ismertettük. Most az Alföld keleti részét mutatjuk be (5. ábra). A keretterv melléklete a teljes térképet tartalmazza. Erről megállapítható, hogy hazánk legbelvizesebb térségei a Felső-Tisza környéki tájak (Bereg, Tisza—Szamosköz, Szamos—Kransznaköz, Rétköz, Bodrogköz, Taktaköz), a Hortobágy melléke, a Jászság és a Nagykunság egy része, a Kőrösök mente, az Alsó-Tiszavölgy, valamint a Dunavölgyi főcsatorna menti sáv. Jól kirajzolódnak a nagyobb belvízmentes térségek is, pl. a bácskai löszhát, a Tiszahát, a debreceni löszhát, a Tiszazug, végül a Békés-csanádi löszhát egyes részei. Ugyancsak e térképről határoztuk meg, hogy Magyarországon összesen mintegy 1,9 millió hektárt veszélyeztetnek a belvizek, ami a mezőgazdaságilag művelt síkvidéki földterületnek közel 60 % -a. A belvízi elöntések relatív gyakoriságát ábrázoló térkép lehetőséget ad bármely térség belvízi veszélyeztetettségének számszerű jellemzésére, a belvízveszélyeztetettségi mutató (BV) kiszámítására. A mutató, melyet először Békés megye belvízzel veszélyeztetett területeinek jellemzésére használtunk (Pálfai, 1982), a relatív gyakorisági értékek (középértékek) terület szerinti súlyozásával az alábbiak szerint számítható: BV = °'°

01 F' + 0,075*'// + 0,15F

i

n + 0AF,

y lf>

o FI + FII + FIII + FIV (1) ahol Fr... Fiv a különböző gyakoriságú belvízzel borított területek nagysága. A mutató számértékei az Alföld belvízrendszereiben előzetes számításaink szerint 0,2—7,3 között változnak. 3. A belvízi lefolyás jellemzői A lefolyás szó használata a belvizekkel kapcsolatban nem egészen helyénvaló, mert a belvizek természetes lefolyását erőteljes emberi beavatkozások segítik, vagy fékezik. Ezért inkább belvizlevezetésról kellene beszélnünk. Hidrológiai tanulmányról lévén szó, mégis megmaradunk az eredeti kifejezésnél, annak ilyenformán tágabb értelmezést kölcsönözve. Á lefolyási adatsorok homogenitásáról nagyjából ugyanazt mondhatjuk, mint az elöntési adatsorokról: a fokozódó emberi beavatkozások ellenére — többek között az ellentétes előjelű hatások miatt — nagyobb térségekre vonatkozó adatsoraink általában eléggé egyöntetűek, statisztikai földolgozásra alkalmasak. A lefolyási adatok sajnos nem elég pontosak, mert rendszerint közvetett mérésekből (vízállások, szivattyúzási idők mérése, stb.) származnak, az átfogó jellemzés céljára azonban megfelelnek. 3.1. A lefolyás csúcsértékei A 6. ábrán példaképpen bemutatjuk, hogyan változott a lefolyás 1961—1985 között az Alsó-Tisza balparti belvízi tájegységben. A tájegység kiterjedése 2142 km

2, elhelyezkedését a 11. ábrán a 33. sorszám jelöli. A lefolyást a vízgyűjtőterület egységére vetítve, azaz fajlagos lefolyásként adjuk meg, mm\d mértékegységben (1 mm/d = 11,57 l/s-km

2). A lefolyási ábrát a belvízi dekádjelentósek adataiból szerkesztettük, de a csúcsértékek körül napi adatokat is fölhasználtunk. A csúcsértékek meghatározásánál a tározókba jutó, egyébként nem túl jelentős vízmenynviséget lefolyássá számítottuk át,. A belvízcsatornákon elvezetett, de nem belvízi eredetű vízhozamokat (tisztított szennyvizek, különféle csurgalókvizek, stb. ho-