Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

5. szám - Vita - Vágás István: A kutatás alkotó tevékenység, nem pedig ügyiratkezelés – hozzászólás Goda László vitairatához

VITA 311 készség előmozdításával és az adminisztratív akadályok félresöprésével. De, mielőtt egyebeket is vizsgálnánk, tegyünk fel néhány kérdést. Nem lehetett volna-e pl. olcsóbb és célszerűbb —• jobb hatásfokkal fűthető — szókházat építeni a K v

assay Jenő úton, Budapesten, mint az a sokemeletes palota? Nem lett volna jobb helye a többletköltségnek a kutatásban? Lehet, hogy az építési pénz „felpántlikázott" pénz volt, de akkor a kérdés nem a kutatás felelőseit, hanem a felpántlikázás felelőseit illeti. (Ők is ugyanazon népgazdaság részei.) Továbbá: az országot behálózó „kísérleti és mintaterületek" berendezésénél nem lett volna-e helyesebb a létesítési ütemet az ésszerű re korlátozni, úgy, hogy az észlelési eredmények feldolgozására is legyen mód, és azoknak akár tudományos elméleti, akár gyakorlati értékelésére is legyen reális lehetőség? Vagy: nem voltak-e többmilliós költségű olyan kutatási témák (mérések, ksíróletek), amelyeknek sem elméleti, sem gyakorlati hasznuk nem volt, s a céljuk csupán egy-egy eminens személy neve alatt összeállítandó dolgozat megalapozása lett volna Olyankörülmények között nagyon nehéz pént szerezni a költségvetéstől, ha a meglévő lehetőségekkel ig ésszerűt lenül bántak azok, akiktől ez függött. Most, hogy a kutatásirányításunk nem tudta megoltalmazni „vódműveit" — függetlenül attól, hogy e „művek" voltak gyengék, vagy az őket támadó „árvíz" a túlzottan magas—, most már nem marad más hátra, mint a „mentési munkák elvégzése a betört árvíz helyén". Utána pedig az „újjáépítés". Úgy gondolom, hogy erre éppen a VITUKI mai, dinamikus vezetésének vannak meg a ma járható legalkalmasabb stratégiai elgondolásai. A Tudománypolitikai Bizottságnak is több előremutató feladatterve volt. A jövőben arra kell számítani, hogy a „felsőbbség" paternalizmusa megszűnik, vagy erősen viszszaszorul, és olyan mecénások sem lesznek, akiket pusztán észérvekkel, és nem a gazdasági kényszer erejével lehet meggyőzni a kutatás támogatásának fontosságáról. Ezért az alapkutatások végezhetősógének feltétele szerintem az ésszerű takarékosság, a kutatásoktól idegen voluntarizmusok kiküszöbölése, az egyéni kezdeményezések megbecsülése, támogatása, és integrálása, a kutatóintézeti melléküzemágak kifejlesztése és vállalati eredményeik kutatásba való visszacsatolása, végül pedig olyan leányvállalati kutatóközösségek létrehozása, amelyek a tehetetlen és rugalmatlan kutatói nagyüzemektől átvállalnak olyan napi feladatokat, amelyeket a főintézmény saját eszközeivel segíteni tud. Minden szervezésnél azonban fontosabb az, hogy a kutatások tárgya legyen elméleti szempontból vagy a gyakorlati hasznonítást illetően: valós. Szervezni, irányítani, finanszírozni akkor lehet valamit, ha annak alkotás értéke van, és nem áltevékenység. De, mi tulajdonképpen a valós tevékenység, mi az áltevékenység? Könnyűnek tűnik a válasz: ami új ismeret szerzésére vezet, vagy erre alkalmas tevékenység, az valós, érdemi, ami ezt csak utánozza, a kutatómunkának csak a formáit műveli, lényeges részeit tudatlanságból vagy rosszindulatból nem, az áltevékenység. Viszont, minek tekintsük az olyan kutatói tevékenységet, amelyet a szakemberek legjobb tudásuk szerint valós tevékenységnek tekintettek, de a tudomány későbbi fejlődése kideríti, hogy elméleti alapjai tévesek vagy elégtelenek, új felfogás, új eljárások kerülnek használatba, de vannak akik erről tudomámást nem véve haladnak tovább a régi úton? Bizony, ez a tevékenység is áltevékenységgé válik. Sőt, a vele foglalkozók szorgalma és jóindulata ellenére is: a meghaladott vagy rosszul értelmezett tudásért kifejtett minden erőfeszítés hiábavalóvá lesz. Mit mondjunk akkor a Vízrajzi Intézet (Osztály) által megoldottnak mondott, ós a közvélemény által is megoldottnak hitt kérdésről: az árvízi hurokgörbe problémájáról? Péch József (1898) és Hajós Sámuel (1898) cikkei után világviszonylatban is elterjedt a szabály: egy folyó áradásakor ugyanannál a vízállásnál nagyobb a vízhozam, mint apadáskor. Ebből az esés—sebesség—vízhozam—vízállás tetőzési soirend és az árhullám-ellapulás jelensége logikailag is levezethetően következett. Ez a fontos tétel uralkodóvá vált, olyannyira, hogy a Vízrajzi Intézet az ezzel ellentétes 1932. évi csongrádi árvízi méréseket is semmissé nyilvánította — a feljegyzéseket elkallódni is hagyta •—, ós e sorok írójának erről a Vízrajzi Intézet százéves jubileumára írt és a jubileumi ünnepségen meg is tartott előadásának szövegét a Vízügyi Közlemények két éve fekteti, közlését valószínűleg megtagadja. Ez az erős érzékenység alighanem megérthető. Mert éppen én voltam az, aki a Közlönyben (Vágás, 1981) a természetes vízszínduzzasztás meghatározó szerepéről, és ugyanezen lapban később (Vágás, 1984) az árvízi hurokgörbéről írt cikkemben igazoltam, hogy Péch ós Hajós csak részben írták le a jelenséget. Amikor az árhullám tetőzését a folyó alsó szakaszáról érkező süllyesztési hatás hozza létre, akkor az apadáskor nagyobb a vízhozam ugyanahhoz az áradási vízhozamhoz képest, a tetőzési sorrend megfordul, ós a vízhozamcsúcs megnövekszik. Egyszer már valakinek közös nevezőre kellett hoznia az árvízi és a duzzasztás! hidraulikát, éppen én voltam az. Ez nekem nem kis örömömre szolgált, bár inkább sajnálkoznom lehetett, hogy az „irányított, tervezett és finanszírozott" alapkutatások száz éven át nem jutottak erre. Ha azonban a hivatkozott cikkeim állításai igazak, akkor a vízügyi kutatások, kutatóintézeti munkák nem kis része 1898 óta felesleges, hiábavaló és meghnladott tevékenység volt\ Mondhatnánk: áltevékenység. Ma már biztosan az. És vízügyi kutatásaink természete, úgy látszik, olyan, hogy egyetlen személy is abba a helyzetbe kerülhet, hogy egyéni kutatómunkája nyomán letörölhet a térképről óriás intézmények több évtizedes ,,hódítás"-aiból fontos tartományokat. Ha ezt a központi vagy intézményi kutatásszervezés és finanszírozás nem veszi észre, úgy csak azt igazolja, hogy ténylegesen tevékenykedni nem képes, és tényleges befolyása nincsen. Egy vetőgép lelkiismeretesen bejárhatja a földterület minden négyzetméterét. Ha nem töltötték fel vetőmaggal vagy termőképes vetőmaggal, feleslegesen szorgoskodik, ott aratás akkor sem lesz, ha a kudarcok nyomán időnként korszerűbbre cserélik ki a vetőgépet. Még a gyalogos szántóvető is hasznosabb itt, csak legyen még hajlandó a gépesítés árát is megfizetve kézzel is elvégezni a munkának azon lényeges részét, amely a végcélt jelentő betakarításhoz talán azért mégsem nélkülözhető. E hozzászólás írása közben olvashattam kéziratban Domokos Miklós (1987) eszmefuttatását arról, hogy szakmai közvéleményünk a 60-as években elhitte magáról, hogy „hazánk a hidrológiában valóságos nagyhatalom", de ez a helyzet a