Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

5-6. szám - Goda László: A kutatás irányítása, tervezése és finanszírozása a vízgazdálkodásban – Vitairat

230 hidrológiai! közlöny 1987. 67. évfolyam, 2—3. szam összetevő közül jelen tanulmányban az irányítástervezés-jinanszírozás kérdését tekintjük át annak érdekében, hogy a hasznos tapasztalatok alkalmazását a jövőben is gyakoroljuk, és a hibák ismétlését elkerüljük. 2. A kutatás irányítása Az ágazati kutatásirányítás összetett feladat. Magába foglalja a tudományos kutatás éves, közép- és hosszú távú terveinek kidolgozását, a központi tudományirányító szervekkel (Tutlománypolitikai Bizottság, MTA, OMFB) való koordinálást, a társágazatokkal való rendszeres egyeztetést, a tervek végrehajtásának szervezését, irányítását és ellenőrzését, a kutatási eredmények hasznosításának szervezését. A vízgazdálkodás területén az Országos Vízügyi Főigazgatóság létrehozását megelőzően a kutatás irányítása nem volt egyszerű feladat, mert a vízhasznosítás és a vízkárelhárítás külön tárcához tartozott. Az OVH megalapítását követően közel egy évtizedig olyan gyakorlat alakult ki, hogy a távlati feladatok megoldásához a Magyar Tudományos Akadémia adott ajánlásokat, míg a gyakorlati irányú vízgazdálkodási feladatokat az OVH adta meg. Ennek alapján állította össze éves tervét a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet és mutatta be azt az MTA illetékes bizottságának, majd jóváhagyásra az OVF-nek megküldte. Erre az időszakra jellemző volt, hogy az MTA a jelenlegit jóval meghaladó érdeklődést mutatott a vízgazdálkodási kutatások iránt, a jelentősebb témák kutatási eredményeit rendszeresen az Akadémia nyilvánossága előtt mutatták be. Németh Endre még 1965-ben is úgy fogalmaz, hogy „ a hidrológiai és vízgazdálkodási tudományos kutatásokat legfelsőbb szinten a Magyar Tudományos Akadémia irányítja" (Németh, 1965). A vízgazdálkodási kutatás az ötvenes években elsősorban a VITUKI-ban testesült meg. Az intézet fennállásának tizedik évfordulóján viszont már felmerült a kutatás decentralizálásának igénye [Bégen, 1962). A javaslat lényege szerint a kutatást ki kellett terjeszteni a vízügyi igazgatóságokra, ahol időközben megkezdődött a hidrológusi álláshelyek betöltése. A kutatás irányítását, koordinációját a VITUKI-ra bízták. A hatvanas évek második felében a központi kutatásirányításban jelentős változás történt. Az MSZMP Központi Bizottsága 1967-ben Tudománypolitikai Irányelveket fogadott el, amelyek több vonatkozásban is módosították a kutatásirányítás korábbi gyakorlatát (MSZMP, 1978). Létrehozták a kormány Tudománypolitikai Bizottságát. A műszaki kutatások irányításában az OMFB kapott központi szerepet azzal, hogy erősíteni kell az ágazati irányítást is. Az átalakulás folyamatában a VITUKI is részt vett. Javaslatot dolgoztak ki a kutatómunka irányítására (VITUKI, 1966), majd összeállították az intézet Tudománypolitikai Feladattervét (VITUKI, 1970). Az utóbbi anyagban megfogalmazódott az intézet kutatást koordináló igénye is. Ezek szerint : „Jobban el kell határolni az OVH és az intézet kutatást koordináló tevékenységét. . . OVH határozat mondja ki, hogy az intézet a vízgazdálkodási tudományos kutatás koordinátora. . . Meg kell vizsgálni, hogy milyen akadályok vannak, s azok elhárítására az OVH-val közösen intézkedést kell tenni." A dolgok azonban más irányt vettek. A kutatásirányításra vonatkozó központi határozatok közzététele után oz OVH 1968-ban kezdett érdemben foglalkozni a feladattal (OVH, 1908). Az új irányítási feladatmegosztásnak megfelelően az OMFB koncepciótervet készített a vízgazdálkodás távlati fejlesztésére, majd erre alapozva kezdte meg az OVH a VITUKI bevonásával a Vízügyi Ágazati Kutatási-Fejlesztési Terv kidolgozását. A tervről a későbbiekben szólunk. A kutatásirányításban megerősödtek az ágazati jellemzők. Ez tükröződik az OVH tudománypolitikai előterjesztésében is (OVH, 1972). Az MTA Vízgazdálkodástudományi Bizottsága bevonásával készített anyag a kutatásirányítás témakörében többek között megállapította : — a vízgazdálkodási kutatás túlzottan egy központi intézményre, a VITUKI-ra koncentrálódott; — a kutatás súlypontja túlzottan Budapestre helyeződött; — a távlati tudományos kutatási terv 8. számú koordináló bizottságának megszűnte után hiányzott az ágazati koordinációs szerv. A vízgazdálkodási kutatások új irányítási rendje kialakításának jegyében határozta el az OVH: — a Vízügyi Ágazati Kutatási-Fejlesztési Terv megvalósítását, — célprogrambizottságok és iránytervi tudományos bizottságok létrehozását, — Vízgazdálkodási Kutatásokat Koordináló Tanács létrehozását, — jelentős decentralizálás végrehajtását, — évenkénti szakágazati kutatói beszámolás bevezetését. A célkitűzések részben valósultak meg. A célprogram bizottságok a célprogramok többségében nem jöttek létre, illetve ha létrejöttek is, alig működtek. A Vízgazdálkodási Kidatásokat Koordináló Tanács működésének nem maradt nyoma. Néhány szakágazatban (árvízvédelem, vízrendezés, vízhasznosítás) a hetvenes években rendszeressé vált az évenkénti kutatói beszámoló. A kutatásirányításban mind jelentősebb szerepet kapott az OVH-ban a változó szervezetű ós vezetésű Vízgazdálkodási Főosztály. A kedvezőtlen jelenségek miatt az OVH 1976ban újólag megvizsgálta a vízgazdálkodási tudományos kutatás helyzetét (0VH, 1976). A kutatásirányítás fogyatékosságaként említik : — a koordináció nem érte el a szükséges hatékonyságot, -— a főfeladatok rendszere túlzottan laza keretnek bizonyult, — a terv nagyobb területet ölelt fel, mint ami anyagi lehetőségekkel ténylegesen lefedhető volt. A vizsgálat eredményeként az OVH elhatározta a kutatószervezetek szervezeti „korszerűsítését",