Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

4. szám - Présing Mátyás: Atrazin és réz hatása a Daphnia magna (Straus) túlélésére és szaporodására

PRÉSING M.: Atrazin és réz hatásá 215 A regressziós együtthatókat az egyes oldatokban kapott túlélési eredményekből, azok meghatározott előjellel történő összevonása alapján számítottuk. Az így kapott együtthatókat csak abban az esetben vettük figyelembe az egyenletekben, ha abszolút értékük szignifikánsan (P<0,05) különbözött nullától. MaKCUMoe (1977) szerint az egyenletek a következő kölcsönhatásokról adnak felvilágosítást: Ha csak az anyagok külön-különi határiát kifejező együtthatók nagyobbak nullánál, azok hatásának összegződéséről, oddííiwzmusról beszélhetünk. Ha az együttes hatást kifejező együttható nagyobb nullánál, két eset lehetséges. Negatív előjel esetén szinergista, tehát egymás hatását a matematikai összegződésnél nagyobb mértékben erősítő hatásról van szó. Ha az előjel pozitív, a két anyag egymással ellentétes hatású, tehát antagonizmusról beszélhetünk. 4. Szaporodási kísérletek A szaporodási vizsgálatokat kisebb módosításokkal Aydyjxee et.al.; (1971) módszere alapján végeztük. Ivarórett, petós nőstényekből indultunk ki, amelyek nemcsak genetikusan voltak homogének, de költőüregeikben a partenogenetikus peték megjelenése közötti időkülönbség sem volt több, maximálisan 6 óránál. Utóbbi, a több nemzedéken keresztül folyó kísérletek statisztikai értékelhetősége miatt nagy jelentőségű. A vizsgálatokhoz 0,01 mg l1 réz és 0,2 mg atrazinoldatokon kívül a két anyagot ugyanazon koncentrációban (0,01 mg l

_

l róz + 0,2 mg 1

_1 atrazin) tartalmazó közös oldatot is készítettünk. A kísérleti körülmények (hőmérséklet, megvilágítás, táplálók, oldattórfogat) megegyeznek a túlélési teszteknél leírtakkal. A kísérleti állatokból 5—5 db-ot helyeztünk minden edénybe, a vizsgálatokat 5 párhuzamban folytattuk. A kiindulásként használt petós nőstények első szüléséből származó fiatalokból 5—5 db-ot hagytunk meg oldatonként. A kísérleti eredménybe még nem számító anyaállatokat és a felesleges fiatalokat eltávolítottuk. A megmaradt 5—5 fiatal állat (kísérleti anyanemzedók) tehát már a vizsgálandó oldatokban született ós vált ivaréretté. Első szülésükből származó utódokból (kísérleti leánynemzedók) ismét 5—-5 db-ot hagytunk meg ós helyeztünk ugyanolyan friss oldatsorozatba, mint amelyben az anyanemzedék élt. Az anyanemzedók egyedeinek szaporodását a leánynemzedók első szüléséig kísértük figyelemmel. A született fiatalokat, majd a leánynemzedók első szülése után az anyanemzedék egyedeit is eltávolítottuk. Ezután a leánynemzedók egyedeinek — most már mint új anyanemzedók — szaporodását vizsgáltuk az előzőkben leírtak szerint. Összesen három nemzedék egyedeinek szaporodását kísértük figyelemmel azok ivaróretté válásától, első utódaik szüléséig („unokaneinzedók" megjelenéséig) tartó időtartamok alatt. A módszer szerint a vizsgált hatás megítélésének alapja a Biológiai Potenciál (BP) nagyságának alakulása, amelyet a következő képlettel számoltunk: BP= (2) J-T ahol / = kiindulási szülőegyedek száma, T = ivaréréstől az unokaneinzedók megjelenéséig tartó idő (nap), F — fenti időtartam alatt született utódok száma. Az eredmények értékelésekor a T ós / értékeit nem vettük figyelembe, mivel az első szülések ideje között nem tapasztaltunk különbséget, továbbá mivel a kiindulási szülőegyedeknól pusztulás nem volt. így esetünkben a BP értéke megegyezik a T idő alatt született állapok számával ( BP—F). A vizsgált oldatokban kapott BP értékeket a kontroll állatok átlagos BP-hoz viszonyítva megállapítható a toxikus hatás nagysága az adott nemzedékek egyedeinek szintjén (q): q = BP

vi

Z

3gm oldatban / ßPkontroll (3) A módszer előnye, hogy a vizsgált anyagok hatásának nemcsak egyed, hanem populációszinten történő elemzését is lehetővé teszi. A hatás nagysága az n nemzedék populációszintjón (Q) a nemzedék kiindulási egyedeinek számától (N) ós az egyedek biológiai potenciáljától^) függ, vagyis Q

n = N

n -qn- A nemzedék egyedeinek száma az előző nemzedékek (kísérlet kezdetétől számított) biológiai potenciáljának függvénye. Figyelembe véve, hogy az első nemzedék kiindulási egyedeinek számát a vizsgált hatás nem befolyásolta (iV=l), írható, hogy: N

s = N

l A

r

a=?, tehát Qn—qi •q-i. • •qn, vagyis Qn = Qn-i-qn (4) Meg kell jegyeznünk, hogy az alkalmazott módszerben felhasznált állatcsoportok természetesen nem elégítik ki az ökológiában elfogadott populáció fogalmát. Altalános biológiai, de még inkább biometriai értelemben azonban — mint a vizsgált egyedek jól körülhatárolt összessége — elfogadhatónak tűnik a módszer kidolgozója (AydyAee et.al.-, 1971) által használt kifejezés átvétele. A vizsgált anyagok együttes hatásának megállapítására a túlélési kísérletekben már alkalmazott módszert (MaKCUMue, 1980) is felhasználtuk. Alapadatként ebben az esetben az egy anyaállatra jutó utódok száma szolgált. 5. Eredmények és értékelésük 5.1. Túlélési kísérletek Az atrazin és a réz (II) vizsgált oldataiban 48 óra elteltével kezdődött a kísérleti állatok pusztulása, amely a 120 órás expozíciónál érte el a kb. 50%-os értéket (1. táblázat). Az expozíciós idő növelésével tehát a toxikus hatás fokozódott. Az általunk vizsgált anyagok akut toxicitási eredményei más szerzők hasonló adataival azonos nagyságrendűek. mepOaiib (1977) a CuSO

í

( .5H

20 vitális és letális koncentráció értékeit D. magnára, 25 C°-on, 72 órás kísérletekben 0,001

—0,125 mg.l1 nagyságúnak állapította meg. A fent említett anyag LC50 értéke D. magnára ugyancsak 72 órás kísérletben Winner és Farrell (1976) szerint 0,05—0,08 mg.l"

1. Az eredmények összehasonlításánál azonban figyelembe kell venni a kísérleti körülményükben lévő eltéréseket (kísérleti állatok kora, hőmérséklet, szerformáció stb.). BpaeuiicKiiü (1972) a túlélési kísérletek 8. napján észlelte a D. magna 50%-os pusztulását 10 mg.I"

1 koncentrációjú atrazinoldatban. Vizsgálataiban nem herbicid készítményt, („Hungária PK"), hanem annak oldható atrazintartalmát használta fel. Kísérleteinkben — 90% atrazin tartalmú ,,Aktikon PK" tesztelése során — a 10 mg. 1~

1 atrazin koncentráció már a vizsgálatok 5. napján félletálisnak bizonyult a D. magnára. Ezek az adatok szintén azt bizonyítják, hogy a peszticidkészítmények toxikusábbak a vízi élőlényekre, mint maguk a hatóanyagok, amelyről más növényvédő szerek esetében is beszámoltunk (Présing, 1981). A közös oldatban 96 órás expozíciónál tapasztaltuk az állatok túlélésének szignifikáns csökkenését iikontrolhoz képest. A kísérleti adatok alap-