Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

4. szám - Hegedűsné Papp Márta–Szalai György: A felszín alatti vízrendezés jelene és a fejlődés irányai

HÉGEDÜSNÉ—SZALAI GY.: A felszín alatti vízrendezés \ 181 Az 5. ábra a talajvíz sótartalmának valószínű hatását mutatja be, a terméshozam alakulására általában. A legújabb szabadföldi mérések egyébként ezt a vélelmezett kapcsolatot látszanak alátámasztani. Christopher és Tekrony (1982) összefüggést határoztak meg a talajvízmélység és a gyökérzóna sótartalma terméshozamra gyakorolt együttes hatására (6. ábra). Az ábra a kapcsolat elvi formáját mutatja be. 6. ábra. Meg kell jegyezni, hogy a gyökérzóna sótartalmának figyelembevétele a terméshozammal összefüggésben bizonytalanabb, mint a talajvíz sótartalmával történő összefüggés-vizsgálat. A helyzet értékelésére a legcélszerűbb eljárás a vízgazdálkodás különböző szintjeire (változó műszaki színvonalú megoldásokra) előállítani az 5. ábrán bemutatott hatásgörbéket. 3.3. Következtetések a jövő szempontjából Az eddigiekben arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy mivel a vízrendezési munkák abból a célból folynak, hogy a túlzott vízbőséget megszüntetve — bármilyen legyen is annak eredete — folyamatosan és biztonságosan magas terméseredményhez jussunk, a mérnöknek már a tervezésnél figyelemmel kell lennie a növényre és azokra a kapcsolatokra, amelyek a terméshozam és a talajvíz szintje, a gyökérzóna nedvességtartalma (levegőzése vagy túltelítettsége), ennek időtartalma, időszaka között vannak. A jelen gyakorlata ezt — ós még más, pl. a talajjal összefüggő paraméterek használatát, értékelését — nélkülözi és nem mindig a tervezőmérnök hibájábólhanein azért, mert az adatok hiányoznak vagy hiányosak, jóllehet pl. hazánkban is, csupán gyűjtő, rendszerező, feldolgozómunkával értékes adatanyag lenne összeállítható az elmúlt évtizedekben elvégzett, nem feltétlenül ilyen célú kísérletek anyagainak felhasználásával. (Talajtani oldalról egyébként, nálunk ma már jól meg-, alapozott a tervezés.) A mai tervezői megközelítéssel a vízszintes talajcsőrendszerek kielégítően működnek és fognak működni, de inkább mérnöki konzervativizmusból, mint a növény terméshozama és a talajvízszint helyzete vagy a gyökérzóna kétfázisú állapota közötti kapcsolat teljes megértése miatt. Ahhoz, hogy a tervezés e vonatkozásban magasabb színvonalat érjen el, két területen kellene előbbre lépni. Egyrészt a talajvízszint mélységének a terméshozamra gyakorolt hatása, másrészt az időszakos elvizenyősödés — terméshozam változás eddigieknél pontosabban felderített kapcsolata vonalán, a különféle termesztett növényeknél. Az első feladat keretében a többtényezős vizsgálatnak ki kellene terjednie az összes szabályozó paraméterre : talajvízszinttől függő/nem függő talaj (víz, levegő), hőmérséklet (éghajlat), talajvíz sótartalma, talajtípus, növényfaj (fajta). A második feladat az elsőhöz illeszkedve olyan hatásgörbék előállítását jelentené, melyek leírnák a terméshozam — vizenyős napok (kétfázisú állapot) kapcsolatát (a telített gyökérzóna aránya — 25%, 50%, 75%, 100% szerint) figyelemmel a talajvíz (vagy árasztóvíz) sótartalmára és a növény fenofázisára. 4. A vízszintes talajcsövezés kritériumai A továbbiakban, ugyancsak elsősorban külföldi közlések és értékelések alapján, áttekintjük a felszín alatti vízrendezés helyzetét, a megvalósítással összefüggő mára kialakult legfontosabb szempontokat, eredményeket. Először a legfontosabb kritériumokkal foglalkozunk. A talajvízszint-szabályozáshoz szükséges talajcsövezés mélysége humid (ill. mérsékelt égövi) területeken rendszerint 1,0 —1,5 m, ami kevesebb, mint a kapilláris vízmozgás okozta szikesedés megakadályozásához szükséges mélység. Arid területeken a szívók minimális mélysége általában 1,5 m és 1,8 m között váltakozik a talaj szerkezetétől függően (FAO, 1980). A gyakorlatban, ahol a talaj és egyéb körülmények engedik, az a tendencia, hogy a szívókat a szükséges minimális mélységnél mélyebbre fektetik. A 160 000 ha-os iraki Abu Gliraib rendszerben a legkisebb mélység 2,2 m. Több meleg égövi országban hasonló gyakorlat alakult ki, de pl. az USA-ban még ennél nagyobb mélységek is előfordulnak. A szívók minimális 2,2 m-es fektetési mélységből következően a gyűjtők mélysége 3,0 m körüli vagy még több. A minimális szükséges mélységnél nagyobb fektetési mélység előnyeiként a következőket említik (Hoffman et al., 1986): — a másodlagos szikesedés megelőzésének nagyobb biztonsága; — nagyobb dréntávolság engedhető meg, ha a csövek nagyobb áteresztőképességű talajrétegbe kerülnek: — nagyobb dréntávolság engedhető meg a szívók irányában (oldalirányból) létrejövő magyobb hidraulikus esés miatt; és — a szivók hatékonyabban működnek a szabályosabb és folyamatosabb vízhozam eredményeként. Másrészről azonban a talajviszonyok korlátozhatják a talajcsövek mélységét, pl. pangóvizes, nem stabil talaj (folyós homok), valamint pl. a drénfektető berendezés kapacitása. Az elvezetendő vízhozam, ill. a szükséges vízelvezető képesség a talajcsőrendszer tervezésének fontos