Hidrológiai Közlöny 1986 (66. évfolyam)

4-5. szám - Öllős Géza: Folyékony települési hulladék tisztítása

ÖLLÖS G.: Folyékony települési hulladék 209 szippantások közötti időtartam reálisan (pl. 3—5 évre) vehető fel (Oraner, 1977). ő. Fogadóállomás A fogadóállomás a szennyvíztisztító telep előtti csatornaszakaszon, a közbenső átadó-tározó helyen vagy a tisztítótelepen alakítható ki. Feladatai a) a szennyvíz átvétele a szippantókocsiból; b) az átvett szennyvíz előtisztítása; c) a szennyvíz tározása, ill. homogenizálása; és d) szagszabályozás. A szippantott szennyvíz csatornahálózatba ürítésekor a következő üzemelési gondok keletkezhetnek (EPA, 1984): üledék képződik; a szivattyú eltömődhet; a hálózatban fokozott korrózió jelentkezik, szagprobléma lehet. A csatornába ürítés feltételei az egyes országokban eltérők. Pl. az NSZK-ban a csatornába üi'ítés helyén a szippantott szennyvizet a települési szennyvízzel legalább 10-szeres mértékben hígítani kell. Az ürítés időtartama ennek a hígítási követelménynek megfelelően választandó meg. Általában a szippantott szennyvíz csak olyan ponton adagolható a csatornába, ahol a települési szennyvíz átlagos mennyisége 30.000 lakosszámhoz tartozó szennyvíz mennyiségénél nagyobb. Számos országban az ürítéshez csak egyszerű akna áll rendelkezésre, minden szabályozási lehetőség nélkül, ami nem tekinthető kielégítő megoldásnak. Az ürítési adatok (ürítő, az ürített mennyiség, az ürítés időtartama, az ürített szennyvíz milyensége) rögzítése elengedhetetlen. A közbenső átadó-tározó állomáson a különböző helyekről származó, viszonylag kis mennyiségű szippantott szennyvizeket további szállítás céljából nagyobb tartálykocsi(k)ba adják át vagy időszakosan tározzák. Innen a szennyvíz központi szennyvíztisztító telepre, vagy a mezőgazdasági hasznosítás céljából szállítható tovább. A szennyvíztisztító telepi fogadóállomás célja a szennyvíz megfelelő előtisztítása (EPA, 1984; Markovits, 1984). Az állomás az ürítőállással kezdődik. Ezt a rácsszűrés követi. Ennek tervezésekor gondolni kell arra, hogy a rácsszemét mennyisége a települési szennyvízből származó rácsszemétnél jóval több. A rács időszakos túlterhelésének elkerülése céljából a rács elé rövid, 2—3 m hosszúságú fogadócsatorna létesítendő. Ezáltal a rácsra jóval homogénabb összetételű szippantott szennyvíz kerül, s közvetlenül a rácsra ürítés elkerülhető. A rácsszűrés után a szennyvíz homokfogóba kerül. Egyes országokban a homokfogó és a gyűjtő(tározó, ill. kiegyenlítő) medence azonos műtárgyba egyesített. A gyűjtőmedence célja: tarozás, kiegyenlítés, keverés, levegőztetés. A gyűjtőmedence a folyadékfázis mennyiségi és minőségi szempontból szabályozott továbbvezetését teszi lehetővé, hiszen a szervesanyag- és a hidraulikai lökésszerű terhelést kiküszöböli. Kiegyenlítő medencére feltétlenül szükség van, ha a szippantótartály kapacitása az egyszerre üríthető térfogatot meghaladja. Ugyancsak kiegyenlítő medence szükséges, ha a tartálykocsik gyakran érkeznek a tisztítótelepre, és így az ürítési időpontok közötti időszakok lerövidülnek. A legegyszerűbb és leggazdaságosabb gyűjtőmedencés tisztítórendszer a nyitott lagunarendszer, aminek azonban nagy a területigénye és szagprobléinát is okozhat. Ahol azonban hosszú idejű tározás szükséges (pl. a mezőgazdasági, időszakos végső elhelyezés esetében), a lagunás tározás az egyetlen célszerű megoldás nagy mennyiségű szippantott szennyvíz tározására. A szag szabályozás módja a fogadóállomáson lehet: talajszűrés; gáztisztítás; égetés; biológiai stb. Alapvető szempont, hogy a szag eredetét az előtisztító rendszerben egyértelműen derítsük fel és csak a szagártalmat előidéző gázokat tisztítsuk. G. A szippantott- és a települési szennyvíz együttes tisztítása Az együttes tisztítás vonzó lehetőségének megteremtése előtt, minthogy a szippantott szennyvíz nagy koncentrációjú, a megfelelő előtisztításáról (rácsszűrés, zsírtalanítás és általában a kiegyenlítés) gondoskodni kell. Szem előtt kell tartani azt is, hogy a szippantott szennyvíz mennyisége is alapvető tényező, hiszen a tisztítótelep többletterhelését, a hidraulikai és szervesanyagterhelését egyaránt befolyásolja. A szippantott szennyvíz a tisztítótelepen háromféle úton tisztítható (Boxvker et al., 1978; 4. ábra): a) folyadékágon; b) iszapágon; c) folyadék- ill. iszapágon egyidejűleg adagolható. A leginkább szokásos megoldás a folyadékágban való tisztítás, majd elhelyezés, ami a tisztítórendszer műveleteit a következőképpen befolyásolja: a) a hidraulikai terhelés nő; b) az iszapkezelő berendezések iszapterhelése nő; c) az ülepítő iszaptérfogata nő; d) a biológiai lépcsők szervesanyagterhelése nő; e) az ülepítőkben, várhatóan, úszóiszap keletkezik; f) a levegőztető berendezésekben (általában) szag és hab jelentkezik. Az NSZK-ban az együttes tisztítás feltétele az, hogy a biológiai lépcsőt minimum 10.000 lakosszámra kell tervezni (Baumgart, 1984), továbbá a szippantott szennyvizet a települési szennyvízzel legalább 20-szorosan kell hígítani. A kétféle szennyvíz keverése az előülepítő előtt egyértelműen előnyös (Tilsworth, 1974): a) a lebegőanyag-eltávolítás 55—65%-os; b) a szippantott szennyvíz okozta telepi többlet lebegőanyag- és BOI-terhelés zöme az előülepítővel eltávolítható, így a kb. háromszoros szervesanyag-terhelés miatt az előülepített szennyvíz BOI-koncentrációja csupán kb 30%-kal nő, a KOI pedig közelítőleg azonos marad. Az eleveniszapos rendszer teljesítménye a szippantott szennyvíz adagolási módjától alapvetően függ. Lökésszerű terheléskor arra kell ügyelni, hogy a napi többlet lebegőanyag-terhelés 10—15% fölé ne emelkedjék, különben az iszapegyensúly felborul és a rendszer az eleveniszap egy részét elveszíti (Rezek et al., 1980). A szippantott szennyvíz iszapághoz adagolása hatása a folyadékági műveletekre jóval kisebb. Ennek oka az, hogy az iszapágrólj csak a rothasztó, a sűrítő és a víztelenítő iszapvizét recirkuláltatják a