Hidrológiai Közlöny 1986 (66. évfolyam)
2. szám - Dr. Madarassy László: Talajcsövek okkeresedésének megelőzése
114 Hidrológiai Közlöny 1986. 2. sz. Dr. Madarassy L.: Talajcsövek okkeresedése vizsgálatokon alapuló gondos tervezés és a jó minőségű kivitelezés. A legrégebbi okkeresedés elleni védekezési mód a talajcső légcseréjének csökkentése, azaz kis átmérőjíí csövek alkalmazása volt. Ez a módszer azonban nem vált be, mert a 3-4 cm átmérőjű cső vízszállítása nem volt elegendő a terület víztelenítéséhez. Ma már sok helyen éppen ennek az ellentettjét alkalmazzák, vagyis a nagyobb átmérőjű csövet részesítik előnyben. Keltétételezhető, hogy a nagyobb cső csak részlegesen tömődik el, s a szükséges vízbefogasdó és vízszállító képessége megmarad (Lindner, 1979). A drénezési hatékonyság megőrzése céljából gyakran alkalmazzák a szívók sűrítését is. Az elokkeresedós hatásának mérséklésére az NDK-ban 5—10 százalékos, Csehszlovákiában 1—2 m-es, más országokban ennél nagyobb mértékű szívótávolság-csökkentést javasolnak (Beljajeva. 1978). Ismeretesek olyan közlemények, amelyek okkeresedésre hajlamos területeken az égetett anyag dréncsövek alkalmazását szorgalmazzák, a műanyag dréncsövekkel szemben. Például az NSZK-ban úgy találták, ötféle műanyagcsövet vizsgálva, hogy a műanyagcsövekben a kerámia csövekhez képest, ha nem is szignifikánsan, de valamivel nagyobb kohézióval rendelkezik a vasokker. Nem sikerült teljesen feltárni azonban, hogy ebben milyen szerepük van a gyártási segédanyagoknak (emulgátorok, stabilizátorok), a csőfelület kiképzésének, valamint a PVC por Fe + + adszorpciójának (Kuntze, 1972). Vannak olyan megfigyelések, melyek szerint az okkeresedés mértéke és jellege mind a kétféle anyagú talajcsőnél hasonló, közöttük nem mutatható ki különbség (Beljajeva, 1978). Az okkeresedés a dréncső feliszapolódása, palástfelületének kolmatációja és a drénárok talajának eltömődése jellemzi. Az okkeresedés elleni aktív védekezés lényegében ezeknek a kedvezőtlen folyamatoknak a megelőzését jelenti. Ezeket a módszereket a következők szerint csoportosíthatjuk. a) a talajvíz Fe + + tartalmának csökkentése; b) a vas-oxidok formájában való megtartása a drénvizekben; c) a vasbaktériumok élettevékenységének korlátozása és megszüntetése; d) Az Fe + + talajcsőbe történő bejutásának megelőzése; e) a perforációk, csőnyílások és szűrőanyagok kolmatációjának megakadályozása, a kolmatáció mértékének csökkentése; j) a talajcsőben keletkező iszap kimosódásának biztosítása a drénvizek útján; g) drénrendszer időnkénti tisztítása, karbantartása. Az egyes műszaki megoldások, amelyekkel a felsorolt célokat elérni kívánjuk, összhatásukban részben átfedik egymást, sőt esetenként egymásnak is ellentmondhatnak. 2.1. Az Fe + +-tartalom, csökkentése A módszer elve a talaj és a talavíz Fe + +-tartalmának csökkentése oxigén bevitel útján, az oxidáció gyorsítása a talaj pH-jának emelésével. Ezzel a módszerrel a Fe + + kicsapódása a talajban zajlik le, s remélhető, hogy a dréncső környezetében így okker kicsapódás nem lesz. A módszer végrehajtásának lényege a talaj levegőztetése, a glejes szintek megszüntetése, mélyszántás, mélylazítás, vakonddrénezés, esetleg mulcs adagolás, (talajjavítási célt szolgáló növényzet, vagy növényi részek) továbbá a talaj meszezése, a mész 0,3—0,4 m mélységbe való beforgatásával. A módszer fogyatékossága, hogy levegőztetéssel hatékonyan csak a felső 0,7—0,8 m-es talajréteg Fe + +-tartalmát tudjuk jelentősen csökkenteni. Ezért az okkeresedési veszély mértékétől függően az alsóbb rétegből Fe + + juthat a talajcső környezetébe és károsíthatja azt. 2.2. Az oxigénbejutás csökkentése A módszer elve a talajcső és közvetlen környezetében az oxigén csökkentése és ezzel egyúttal a vas-oxidok formájában való megtartása. Ezt a következő módon lehet elérni: — a talajcső-torkolatokban a levegő bejutásának megak adályozása; — olyan építési technológia alkalmazása, amelynél a legkevesebb oxigén jut a talajcső környezetébe (ároknyitás nélküli fektetés, vagy a csőfektetés utáni azonnali földvisszatöltés); — a sekély, kb. 1,2 in mélységű fektetés helyett mélyebb kb. 1,6—1,8 m-es fektetési mélység alkalmazása (ON, 1979). A légcsere meggátolására a dréntorkolatok visszaduzzasztása gyakran nem alkalmazható, mert ez elősegítheti a torkolati szakaszok feliszapolódását, különösen nagy a veszélye ennek folyásra hajlamos (vályog, homokos vályog) talajok esetén (Kuntze, 1968). A torkolatok légelzárására legjobb megoldások a szifonos vízdugók a különféle szelepek és a torkolati aknák (Maszlov, 1972). A torkolatok lezárásának hatékonyságát Meek— Grass— Mac Kenzie (1978) mérései más szempontból kérdőjelezi meg. Vizsgálataik szerint a szabad kifolyású ós a vízdugóval ellátott szívók oxigéntartalma közötti különbség nem lényeges. Az 0 2 különbség a kifolyási szelvény közelében mindössze 0,3—11,3%, a kitorkolástól kb. 200 m-re pedig gyakorlatilag zérus. Tehát a torkolatok lezárásával csak a csatlakozó szakaszok okkeresedósót lehet valamelyest csökkenteni. Megjegyzést kell fűzni a mélydrónezés problémájához is. Vannak olyan tapasztalatok, amelyek a mélydrónezéssel szemben éppen a kis mélységű drénezés (0,6—0,9 m) előnyét mutatják, ugyanis ez a réteg levegőztethető, ós így elkerülhető a talajcső körüli okkerkicsapódás. 2.3. A vasbaktériumok tevékenységének korlátozása A vasbaktériumok tevékenységét, kihasználva azt, hogy ezek nehéz fémionok, és anareob körülmények között rosszul fejlődnek a következő módon lehet gátolni: — nehézfém-tartalmú anyagok (Cu, Hg, Ag, Cd, Zn) adagolása a drénárokba, — cserzőanyagok, vagy ezzel átitatott anyagok (fenyőfaforgács, fenyőág, őszi búza szalmája) adagolása a drénárokba, amelyek lassú bomlása anaerob körülményeket biztosít talajcső környezetében. A drénárokba a baktériumok fejlődésének korlározására környezetvédelmi megfontolásból leggyakrabban rézsalakot adagolnak ( Lindner, 1979). A javasolt mennyiség 30 kg/100 fm. A többi nehézfém gyakorlatilag nem alkalmazható.
