Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)
2. szám - Dr. Juhász József: A fővárosi hévízkészlet és célszerű hasznosítása
74 Hidrológiai Közlőiig 1984. 2. sz. Dr. Juhász J.: Fővárosi hévízkészlet hasznosítása hévíz utánpótlás területére és főleg a meleg komponenseket s annak nyomását kisebb részben pedig a hideg komponenseket és annak nyomását csökkentse. Ennek ellensúlyozására tervezik, hogy amit a bánya 200 m 3/perc vízhozamon felül lenne kénytelen emelni, a Sátorkői barlangba, nyomják vissza. Ez a megoldás a hideg komponens nagyságát növelné. Ezért ez a fővárosi hévizek szempontjából nem jó megoldás. A vízhozam változatlanul maradása mellett a hideg komponens növekedése a gyógytényezők csökkentését, a vizeknek a langyos, meleg karsztvízhez való egyre nagyobb hasonlóságát eredményezné. Amennyiben a bányászat a vízháztartással kiszámolt megengedhető hozamon felül termelne úgy ezt csak a TökZsámbék-i árok nyugati oldalán volna szabad visszapréselnie ahhoz, hogy a meleg komponens értékét sikerüljön szinten tartani. A rendszer szállító szakaszában a mai mesterséges beavatkozások elsősorban a víz minőségromlását segíthetik elő, anélkül, hogy a hozamot észrevehetően befolyásolnák. Ezért a szállító szakasszal nem foglalkozunk. A kilépési terület az eredeti állapotban a Békásmegyertől a Gellért forráscsoportig tartó Dunapart és mederszakasz volt. Ezen a területen belül az egyes források változtatták helyüket, hozamukat, hőmérsékletüket és kémiai összetételüket, de az egész rendszer kvázi egyensúlyi állapotban volt. Az első mesterséges megcsapolás a Fürdő szigeti források mélyebben való foglalása volt. Később olyan pesti területeken is készültek mélyfúrású kutak, ahol korábban természetes felszínrelépések nem voltak. 1965-ben Bélteky Lajos közlése szerint a budapesti gyógyvizekből 13 600 m 3/nap lépett forrásokon keresztül, 37 000 m 3/nap pedig kutakon keresztül a felszínre. Ebben az időben Alföldi László is 10 000 m 3/nap, illetve 30 000 m 3/nap-ra teszi a forrásokon, illetve a kutakon kitermelt hozamot. A hévíztermelés összértékét a fellelhető adatok alapján a 7. ábra tartalmazza. Jól látható, hogy az 1940-es évekig a fellelhető adatok szerint lényegesen kevesebb víz jutott a felszínre, mint később. Az 1953-as év után kialakult termelés szerint átlag évente 21 000 l/p hozamot vettek és vesznek ki a háborús évek és az 1950-es évek kivételével, amikor igen nagy hozamokat termeltek A háborús években nem volt még rendszeres minőségellenőrzés így az akkor bekövetkezett változásokról csak utána, a már ismertetett Sarló Károly-íé\e vélemény (1949) ad képet. Az ötvenes évek vízhozamcsúcsainak hatásáról már számos megfigyelés van, amit Szalontay Gergely foglalt össze (1965) részletes minőségi elemzés alapján, újszerű értékeléssel. Mindkét anyagból egyaránt kitűnik, hogy a nagy hozamok következtében gyorsan romlanak a víz minőségi jellemzői és csökken a hőmérséklete. A minőségromláson belül is elsősorban a forróvíz komponensben lévő gyógyhatású ionok csökkenése az aggasztó. A létesített kutakat két nagy csoportba sorolhatjuk, azokra amelyek „forrásfoglalás" jellegűek és amelyek általában a rezervoár szempontjából többletmegcsapolást jelentenek. A ,,forrásfoglalás" jellegű kutak a környéki forrásokat megszüntették s így csak annyival több vizet termelnek, amennyivel a vízkivételük az eredeti forrás hozam ok fölé emelkedik. Az elapadt források és a létesített kutak adatai alapján azt mondhatjuk, hogy az elapadt források összhozama az elapasztott szökevényforrásokkal együtt körülbelül 5000 1/p-re tehető, ha feltételezzük, hogy a Horváth József szerinti 3000 1/p-nyi szökevényforrás csoportot a Gellérthégy mentén a Gellérthegy alatt létesített táróval maradéktalanul megfogtuk. A többlet víztermelés ebben az esetben Bélteky Lajos előbbi adataira támaszkodva: 9500+5000= 14 500 l/p eredeti összhozamhoz képest 21 700 l/p kitermelésnél 7200 l/p. Megjegyzem, hogy Alföldi László (1965) szerint a többlettermelés 28 000 l/p összetermelésnél 14 400 l/p. Ez az érték 21 700 l/p kitermelésnél arányosan 8100 l/p hozamtöbbletet ad. Megállapíthatjuk tehát, hogy jelenleg 7200— 8100 1/p-el több hozamot emelünk ki a budapesti rezervoárból a Lukács-Gellért szakaszon és a pesti oldalon összesen, mint amennyi a forrásokon keresztül — beleértve a szökevény forrásokat is — távozott. A rendszert tehát az elmúlt 30 évben az 1930-as években megindult fúrássorozat eredményeként jelenleg is valamelyest erőltetetten termeljük. A termelés során kialakult renszerben három, jól elkülönülő hőmérséklettartományi szakaszt tudunk megkülönböztetni (1. ábra). Az első az északi langyos vizek Békásmegyertől Csillaghegyig. Ezen a területen a korábbi források, illetve a foglalásukra készült 110 m-es kút az 500 m mély csillaghegyi szivattyús kút, illetve az 556 m mély Pünkösdfürdői- kút egyaránt 22—25 °C közötti vizet szolgáltat és minőségi jellegében is langyos karsztvíz. A második csoport magában foglalja az összes budai forrást és kutat, valamint a Csepeli, Dagály, Elektromos, Népliget, Margitsziget I. és III. kutakat. Ezek összes vízhozama 14964 l/p. Érdekes, hogy a hévízcsoporton belül az ide tartozó pesti kutak (Dagály, Elektromos, Margitsziget I.;) hőmérséklete 37—42 °C között mozog 9300 l/p összhozammal, a budaiaké pedig 42—51 °C között 5664 l/p összhozammal. A harmadik csoportba tartozik a Margitsziget III. (502 m mély) és a pesti mélykutak (Városliget I., II., Pascal) összesen 6480 l/p összhozammal — melyből a Pascal 1000 1/p-e nincs még használatban—. E csoport vizeink hőmérséklete 70—75 °C között mozog. Jól látható tehát, hogy egymástól kitűnően elválasztható három hőmérsékleti csoport különíthető el, melyeknél esetenként a feltárás mélysége (pl. Csepel I., II.) független a hőmérséklettől. Ha a hőmérséklet szerinti területi szétbontást végezzük el az eddigi elképzelésektől bizonyos mértékig eltérően nem az északnyugat-délkeleti
