Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

1. szám - Varga Miklós: Az ivóvízellátás bányavízgazdálkodással összefüggő kérdései az eocén programmal érintett térségben

2 Hidrológiai Közlöny 1984. 1. sz. Varga M.: Az ivóvízellátás Ilyen összefüggések és ágazati megegyezések alapján valósult meg a Nyírádi, a Rákhegyi és a Tatabányai—Oroszlányi Regionális Vízmű és folyik jelenleg is a bővítésük. A Dunántúli Középhegység karbonátos képződményei közül a vízgazdálkodás számára kiemelkedően fontos a felső-triász, alsó-jura ún. „főkarsztvíztároló", melynek töredezett, repedezett hézagaiban nagy mennyiségű víz tárolódik. A tárolt vízmennyiség a nyílt karsztos kibúvásokon utánpótlódik. Az utánpótlódás mértéke napi 1,026 000 m

3, s ebből a bányászat súlypontjának áthelyezése folytán a vízemeléssel legjobban igénybe vett ÉK-i területre 288 000 m

3 jut. Természetes állapotban az utánpótlódó vízkészlet legnagyobb része források formájában tör a felszínre, kisebb része felszíni vagy felszín alatti vízátadások formájában csapolódik meg. A bányászat vízháztartásra gyakorolt hatása közismerten a Dunántúli Középhegység karsztterületét érintette a legkedvezőtlenebbül. Az 1981-ig bekövetkezett változást mutatja a főkarsztvíz természetes állapotát tükröző, rekonstruált felszínének izovonalait ábrázoló, valamint a beavatkozás utáni állapot összevetését feltüntető helyszínrajz. Eszerint a vízszintesökkenés a 70—100 m-t is eléri, átlagosan 30—50 m (1. ábra). A bányavíz-emelések történetét áttekintve megállapítható, hogy a századforduló után meginduló bányászat az ötvenes évekig csak helyi depressziókat okozott. Ezt követően indult a szén-bauxitmangán előfordulások intenzív termelése, mellyel együtt járt a fokozódó karsztvízelvonás és a regionális vízszintsüllyedés. 1974-ig a víztermelés fokozatosan nőtt, az 1981. évi adatok szerint a vízemelés mértéke 572 m

3/perc volt, ami a sokéves átlagos beszivárgás 80%-a. A mesterséges megcsapolásokat figyelembe véve, a karsztvíztárolóban döntő változás következett be. Csökkent a hideg- és hévízforrások illetve a felszíni és felszín alatti vízátadások hozama és az egész hegységre kiterjedő regionális vízszintsülylyedés, víznyomásszint-csökkenés következett be. A főkarsztvíz-tároló vízforgalmában a BAKI vizsgálata szerint a természetes és mesterséges megcsapolások összege több évvel meghaladta az utánpótlódás értékét, és statikus készletfogyasztáshoz vezetett. A karszttároló nagymértékű terhelése miatt, továbbá a legfontosabb gyógy- és idegenforgalmi célokat szolgáló természetes termál rendszerek fenntartása érdekében szükségessé vált az eocén programmal érintett térségben a kitermelhető karsztvíz mennyiségének limitálása. Az OVH és a NIM közösen végeztetett vizsgálatai alapján a limit 230 m

3/min., figyelembe véve ebben az értékben a budapesti hévforrások 30 m

3/min. hozamát is. A limit meghatározása bizonytalanságokkal terhelt és nyilvánvalóan szükséges, hogy minden bányászati beavatkozást körültekintő mérlegelés előzzön meg. Napjainkban egyébként a bányászati vízkivétel a Dunántúli Középhegység termálvizei közül a Hévízi tó létét veszélyezteti. A tavat tápláló forrás hozama — az utóbbi idők többszöri mérései szerint — csökkent, a kialakult állapot kritikusnak nevezhető. TI. A szűkebb térséget, Komárom megye érintett területét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a bányászati tevékenységgel együtt járó karsztvízszint-süllyedés vízgazdálkodást érintő negatív hatását mérsékelni lehet a helyes bányaművelés és a víztelenítés módjának megválasztásával. A tatabányai medencében folytatott bányászati tevékenységgel járó vízemelés és a térség vízellátásának kapcsolata három — minőségileg egymástól eltérő — időszakkal jellemezhető: — 1929-től a hatvanas évek közepéig a bányavízemelés fokozatosan növekedett, a depresszió is egyre nagyobbá vált, és hatására 1957-ben elapadt a tatai Pokol-forrás, majd 1960-ban a tatai Néppark utolsó forrása a Tükör-forrás. Ez időszakban a bányászati víztelenítésre a passzív vízvédelem a jellemző. Az ivóvízellátást provizórikus vízkivételi helyekről biztosították, melyek a karsztvíz-nívó süllyedése, vagy a vízbetörések miatt változtak. Üjabb és újabb vízkivételek kialakítására került sor. — A második időszak az 1960-as évek végétől kezdődött. A bányászati víztelenítés már preventív módon történt, és a XI V/A, X V/C aknaüzemek 90 m

3/percet meghaladó vízkiemelése további térségekre kiterjedő vízelvonással járt.* 1972-ben elapadtak a tatai Fényes-források. A térség vízellátását a bányaműveléstől függetlenül kialakított rendszerrel, a XIV/A és XV/C vízaknákkal tették lehetővé, melyek koncentrált és garantált minőségű vize a regionális ivóvízellátó-rendszer bázisául szolgált. 1972-ig kiépültek a Tatabánya—Oroszlán—Tata—-Kisbér települések körzetének ivóvízellátó főművei. A rendszer ma 150 000 fő, végső kiépítésben 200 000 fő ivóvízellátását oldja meg. -— A harmadik időszak az 1970-es évek végén megfogalmazott energiaprogram részét képező bányákhoz kapcsolódik. Ez a bányászati vízemelés és térségi vízgazdálkodás kapcsolatában ismételten beállt, illetve várható változással jellemezhető. A bányászat, illetve annak vízelvonó hatása Fejér megyére is átterjed, prognózis szerint a vízemelés tartósan meghaladja az addigi értékeket, a depressziós hatás kiterjed a Dunántúl EK-i térségére is. Ugyancsak jellemző, hogy megkezdődött és már néhány területén közös eredményt is hozott az ipari és vízügyi ágazat széles körű tudományos feltáró tevékenysége, melynek célja: a, a bányászati tevékenységgel járó karsztvíz emelések hatásának elemzése; b, azok vízgazdálkodásra gyakorolt hatásának minimalizálása; c, a koncentrált bányavíz emelésekben rejlő vízhasználati lehetőségek optimális kihasználása. *A vízügy nyilvántartása szerint ez uz érték 120 m 3/m in