Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)

5. szám - Könyvismertetés

240 Hidrológiai Közlöny 1983. 6. sz. \ Könyvismertetés Vágás István: A Tisza árvizei (VtZDOIC kiadása, Budapest, 1982., 283 old., 112 ábra. 33. kép, 10 tábl. melléklet, 50 irod., A 5 form.) A 264 oldal önálló terjedelmű, orosz, román, szlovák, szerbhorvát, angol" és német összefoglalóval készített, táblázatokkal, ábrákkal és fényképekkel ellátott könyv méltó folytatója Korbély József 1937-ben megjelent hasonló tárgyú munkájának. Ugyanakkor sajnálatosnak mondható, hogy a Tisza árvizeiről 1937-től egészen 1982-ig nem jelent meg összefoglaló munka, tehát a jelen mű hézagpótló jellegű is. A Tisza árvizei országunk történetének mindig a közvéleményt teljes egészében foglalkoztató eseményei voltak, mivel az esetenkénti katasztrófákon túlmenően a védekezés igen nagy gazdasági és szellemi erőfeszítéseket igényelt A jelen mű elgondolásait és célkitűzéseit tekintye jelentősen eltér a korábbi tanulmányoktól, mert nemcsak a Tisza árvizeinek elemző, öszszehasonlító leírását adja, hanem az egymással egyesülő, az egymástól szétváló, az időben visszahajló, vagy több részre töredező tetőzési vonalak tanulmányozása révén, az előrejelzési módszerek bírálata és továbbfejlesztése révén, valamint a vízfelszín természetes duzzasztásának és süllyesztésének számbavétele révén új elméleti és gyakorlati számítási módszereket is bemutat. A 14 fejezetből és függelékből álló munka a Tisza vízgyűjtőjének leírásával kezdődik. Már itt felvetődik a különböző eredetű és jellegű árhullámok találkozásának problémája, amely alapvetően meghatározza és egyedi jellegűvé teszi a Tisza árhullám-problémáját. Az időbeli találkozások statisztikai-fizikai elemzése egy sor további következtetés levonására lehet alkalmas. Erre a szerző kellő kiindulási alapot nyújt. Az évi nagyvízszintek statisztikai értékelését illetően a Tiszán a százéves egyöntetűség feltételei adottak, egyes mellékfolyókon nem. A szerző nem látott olyan, a vízgyűjtőn bekövetkezett változásokat, amelyek az egyöntetűség hiányát adot^ esetekben indokolhatták volna. Helyesebb volt ezért az indokolás kérdését nyitva hagyni. A 6. fejezetben közölt szerzői megállapítás új éí egyedülálló arról, hogy az árhullámok tetőzései alulról felfelé is terjedhetnek, továbbá, hogy a tiszai árhullámok nemcsak egyesülni, hanem szétválni is képesek. Ez a megállapítás újszerű megvilágításba helyezi a Tisza medrében árvizek esetén lejátszódó vízmozgási viszonyokat, s a korábbi, egyszerűsített hidraulikaimatematikai modellek struktúrájától eltérő megoldásokat igényel. A 7. fejezet a vízhozam-kérdések leírását és bírálatát nyújtja. Valóban, a permanens, állandó sebességű vízmozgás állapotára vonatkoztatott alap- vagy normál Q—H görbe a Tisza esetében eléggé korlátozott érvényű és árvizek esetén csupán közelítő tájékoztatásra alkalmas. Indokolt tehát az a törekvés, hogy a Q—H kapcsolat további összefüggésekkel egészüljön ki: a duzzasztás-süllyesztés problémaköréből származó meggondolások nyomán. A 9. fejezetben, a főfolyó és a mellékfolyók árhullámainak találkozását leíró gráf-módszer szemléletes, és megkönnyíti egyes előrejelzési kérdések megoldását és a jövőben várható találkozási lehetőségek számításba vételét.. A 10. fejezet a tiszai árvizek egyik legkényesebb témáját, az előrejelzés lehetőségeit és korlátait tárgyalja. Az eddigiekben alkalmazott két, vagy többváltozós regressziós kapcsolatok a kritikus esetekben eléggé megbízhatatlanoknak bizonyultak, mivel sem a mellékfolyók helyzetét, sem a főfolyó mederteltségi állapotát nem vették kellően figyelembe. Az elemzés során plasztikusan kitűnik a korrelációs tényező gyakori alkalmatlansága a valószínűségi változók közötti sztochasztikus kapcsolat meghatározására, amely több okra — többek köz,t a normál eloszlástól való eltérésre — vezethető vissza. További mérőszámok használatának javaslata tehát joggal vethető fel. A szerző — a szerinte is csak korlátozott pontosságú — mércekapcsolati össztfüggésinek meghatározásánál igyekezett a tényleges lefolyási helyzetet is figyelembe venni. Az előrejelzést is érintő megoldást nem a 10. fejezet. adja, hanem a függelék, amelyben az 1981. évi nagy tiszai árhullám levonulásának törvényszerűségeiből a duzzasztások és süllyesztések meghatározó szerepe mutatkozik mértékadónak. A 11. fejezet javaslata a duzzasztás és süllyesztés hatásainak figyelembevételére vonatkozóan a fentiek miatt is alapvető. A könyv itt közli azokat a szerző által számított javítási számértékeket, is, amelyek mutatják, hogy a Duna, vagy a mellékfolyók Tiszára gyakorolt hatása mennyiben torzította el a hatás nélkül várható jellemző vízállási értékeket. A 13. fejezet a vízrajzi adatok forrását, a Vízrajzi Évkönyvek sorozatát tekinti át. Sajnos, a szerzőnek az évkönyvekben 1968 óta bevezetett „napi középvízállás" fogalmát illető kritikája megalapozott, de ugyanakkor enyhe is. Következményeiben lényegesen többről van itt szó. Az átlagolás ténye önmagában információveszteség, s még bizonytalanabbá teheti a statisztikai értékeléseket. A napi kétszeri vízállás-leolvasás ugyan kb. 40%,-kai javíthatná információkészletünket az egyszeri leolvasáshoz viszonyítva, de az átlagolással minden előny megszűnik. A duzzasztások és süllyesztések által okozott módosítások közreadásának javaslata is indokolt. A függelékben lényeges, újszerű meggondolások találhatók annak leírására, hogy az árhullámok tetőzésének tiszai előre haladása milyen sebességi törvényeket követ. Mikor és miért lassul le egyes szakaszokon? Mikor áll meg, vagy fordul vissza? Mikor függetlenedik a tetőzés, haladása a víztömeg mozgásától? A szerző válasza ezekre a kérdésekre az, hogy minden fenti tiszai tulajdonságnak az alapja az alulról felfelé hatóan előbb kialakuló duzzasztás, majd az ezt megszüntető süllyesztés, amely a vízhozam- és a vízállás együttjárási irányzatát megfordítja. A szerző megállapítása szerint a növekvő vízállás mellett előforduló csökkenő vízhozam, illetve a csökkenő vízállás mellett előforduló növekvő vízhozam ténye anynyira jellegzetessége a Tiszának, hogy egyenesen ez a tulajdonság teszi a Tiszát Tiszává, és ennek ismeretében írhatók le a tiszai árhullámok. A könyv nyomdai kivitele jól sikerült, rajzai igen szép kivitelűek. Kár, hogy a nyomdai átfutás túlságosan meghosszabbodott, s az 1981 eseményeit még tartalmazó mű csak ezt két évvel követően, 1983-ban készülhetett el. Valószínű, hogy a tiszai árvízvédelem gyakorlati szakemberei, s az árvíztörténetet is értékelő elméleti szakemberek fogják a könyvet leginkább hasznosítani munkájukban. Dr. V. Nagy Imre