Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)

5. szám - Dr. Vágás István: Az árhullámok levonulásának különleges törvényei a Tiszán

204 Hidrológiai Közlöny 1983. 5. sz. Dr. Vágás I.: Az árhullámok levonulása leszívás és az alpári eredetű vízliozamcsökkenés hatása találkozhatott. Az árvíz negyedik rendkívüli eseménye a mellék­árhullám kialakulása volt. A tiszaugi vízmérce tanúsága szerint 28-án 0 és 6 óra között 707 cm-es völgyeléssel befejeződött az alpári nyárigát mö­götti térség feltelése, s ezt követően az áradás újra megkezdődött. 28-án 18 órától 30-án 10 óráig a szolnoki vízmércén 872 cm-rel hosszú völgyelés volt, majd 30-án 12 és 20 óra között 873 cm-es tetőzés. A 340 fkm-es szelvényben lévő szajoli vízmérce volt a legfelső, amelyen a tiszaugi ismé­telt áradást követően völgyelés és második tetőzés is volt. A Szajolnál kezdődő mellék-árhullám tehát nem is csatlakozik a fő-árhullám tetőzési vonalához (1. ábra). A mellék-árhullám tetőzései Szajoltól Tiszaugig úgy haladnak előre, mintha az alpári eredetű rendkívüli tetőzés akár be sem következett volna. A mellék-árhullám Tiszaugon március 31-én 10 óra és április 1-én 20 óra között 772 cm-rel tetőzött, Csongrádon pedig április 1-én 4 és 22 óra között 835 cm-rel. Szegeden már előbb, 31-én 18 órakor kezdődött és 1-én 14 órakor fejeződött be a 844 cm-es negyedik tetőzés. Zentán 31-én ö órakor az addigi apadást visszafordító 807 cm-es tetőzést még észre lehetett venni, lejjebb azonban már 1 cm-es visszafordulást sem. A mellék-ár­hullám tehát Zenta alatt veszett el. A mellék­árhullám tetőző vízállásai mindenhol alacsonyab­bak voltak az alpári indítású fő-árhullám tetőző vízállásainál. A tokaji 805 cm-es tetőzésből, a szegedi har­madik és egyben maximális tetőzést egy nappal megelőző makói 460 cm-es Maros vízállásból ré­gebbi előrejelzési egyenletünk alapján ([2], 14 és 15 egyenlet) 869 cm-es szegedi tetőzés következett volna, ami a bekövetkezett 873 cm-nek igen jó előrejelzése lett volna. Csakhogy az árvíz idején nem lehetett előre tudni, hogy melyek lesznek azok a mértékadó vízállások, amelyek utólag jól meg fognak felelni a sok létező egyenlet valamelyiké­nek. Az utólagos előrejelzési kép mindig ked­vezőbb a valóságosnál, sőt a kapcsolati összefüggé­sek képét is megszépíti. A módszer csődje azonban ennél az árvíznél szembetűnő volt, hiszen a fel­sorolt rendkívüli események figyelembevételére eleve alkalmatlan volt. Az bizonyult döntőnek, hogy mikor melyik tiszai vagy mellékfolyó-sza­kaszon szűnt meg az árhullám levonulás hidrológiai önállósága és az, hogy mi miatt szűnt meg. Ha pedig megszűnt, mi volt az, ami az események vezérlését átvette. Meg kellett tanulnunk, hogy ha adott helyen és időben sikerült is az árhullám­levonulás befolyásoló tényezőit meghatároznunk, ez a meghatározás még egyetlen árvíz során se végleges, mert egy-egy „rendkívüli esemény" rugalmas váltást kíván az éppen érvényes össze­függések helyes kiválasztásában. 1981-ig ós 1981-ben nem arról volt szó tehát, hogy egyes tiszai árhullámmal kapcsolatos ese­ményeket későn sikerült felismerni, vagy egyál­talában nem sikerült /e/ismerni. Az derült ki, hogy magát a teljes eseményrendszert, annak természetét eddig még meg ismerni sem sikerült. Ainit nem ismertünk meg, azt nyilvánvalóan fel sem ismerhetjük. Esettanulmányunk így kijelölte az utat ahhoz, hogy mely kérdésekhez milyen m ódszerekkel nyúljunk. Vízállások tctözéséiH'k előrehaladása A vízszintduzzasztások és-süllyesztések elméle­tét a duzzasztóművek által előidézett megváltozott állapotokra alkalmazták, tehát az érintett folyó­szakaszok tartós befolyásolásának esetére. A ter­mészetes duzzasztások és süllyesztések időről­időre történő változásainak esetére az elmélet és következményeinek kiterjesztése szakmai köz­véleményünkben jórészt elmaradt. A 2—8. ábrákon bemutatott mércekapcsolati esetek és vízjárástörténeti tények világossá teszik, hogy duzzasztott vagy süllyesztett vízszintállapot­ban két szomszédos vízmércén a vízhozamtól függően mindig más és más összetartozó vízállás­párok lépnek érvénybe. Ha az „okozó" szelvény­ben a vízállások idősorát valamely ismert, vagy előre jelezhető folyamat — a befogadó árhulláma, vagy a mellékfolyó árhulláma — meghatározza, vagy befolyásolja, az okozó szelvény feletti vonat­koztatási szelvényekben a következő esetek szerint vizsgálhatjuk az ott bekövetkező eseményeket: a) a befolyásolt folyószakaszon a vízhozam állandó, b) a vízhozam idősora az okozó szelvényben érvényesülő meghatározó folyamatnak megfelelő irányzatú, c) a befolyásolt folyószakaszon a vízhozam időbeli változása az okozó szelvényben érvényesülő meghatározó folyamattal ellentétes irányzatú (in­kongruens ). Vegyük sorra ezeket a tulajdonképpen vízjárás­történeti alapeseteket: a) A vízhozam állandósága esetén a vonatkoz­tatási szelvény vízállásai az okozó szelvény víz­állásainak változása következményeként megvál­toznak. A 9a ábrán láthatóan a mérce kapcsolati pont a Q = const, vonalon mozdul el. Az okozó szelvénybeli vízállás-emelkedés a vonatkoztatási szelvényben is emelkedést, a -süllyedés pedig a süllyedést eredményez. b) Ha az okozó szelvényből eredő természetes duzzasztás (süllyesztés) a vonatkoztatási folyó­szakaszon áradó (apadó), tehát a vízszint emelése vagy süllyesztése szempontjából azonos vízhozam irányzattal találkozik, a vízjárástörténeti vonal menete is meg fog ennek az irányzatnak felelni (9b ábra), mert a Q = const, feltételnél fokozottab­ban vált át magasabb vagy alacsonyabb vízho­zamokra a mindenkori mércekapcsolatokat kife­jező pontok sora. Ez az eset felel meg az árhullám­levonulás és a vízhozam-vízállás kapcsolatok eddig ismert, „hagyományos" szemléletének, amely azonban nem követelhet magának előfor­dulásánál nagyobb általánosságot. c) Legyen az okozó szelvényben a vízállás emelkedése (süllyedése) az időben folyamatos, ugyanakkor a vonatkoztatási szelvények szakaszán érkező vízhozam ezzel az irányzattal ellentétes:

Next

/
Oldalképek
Tartalom