Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

2. szám - Dr. Ágoston Béla–dr. Lelkes János: Az öntözési intenzitás szabályozhatóságának vizsgálata járvaüzemelő öntözőgépeknél

82 Hidrológiai Közlöny 1981. 3. sz. Az öntözési intenzitás szabályozhatóságának vizsgálata járvaüzemelő öntözőgépeknél DR. ÁGOSTON BÉL A*—DR. LELKES JÁÍÍOS' Az öntözéstechnikában világszerte a járvaüzemelő szárnyvezetékek terjedése figyelhető meg, és a hazai fejlesztési törekvések nem csak az esőszerfí (CSSZV), hanem a felületi (KOROS) öntözésre is adtak megoldást. Kevésbé ismert az irodalomból az öntözés folyamata, mely szorosan összefügg a szerkezet mozgásirányú méreteivel és haladási sebességével. A jelenség részletesebb elemzése lehetővé teszi, hogy a hagyományos öntözés elveinek nem ellentmondó de a talaj természetes tulajdonságait jobban figyelembe vevő hatékonyabb gépeket tervezzünk, vagy célszerűen kialakított adagolóelemekkel meglévő berendezéseket is alkalmassá tegyünk a nagyobb teljesítményű és jobb minőségű öntözésre. Különösen fontos kérdés ez a kedvezőtlen víznyelésű talajokon, ahol a víz talajba juttatása esetenként jelentős nehézségekkel jár. Dolgozatunkban mozgó vízadagoló elemek adagolási intenzitásával foglalkozunk, rámutatunk a berendezés fajlagos vízhozamának mozgásirányú megosztásának célszerű jellegére. Az irodalmi áttekintésünk elsősorban annak bizonyítására szolgál, hogy törekvésünk mind a hagyományos öntözés, mind az eddigi járvaüzemelő öntözési módszerek gyakorlati kérdéseivel összhangban van, arra épül, és néhány felvetett kérdésre megoldást is ad. Tudományos előzmények A hagyományos öntözéshez kapcsolódva 0roszlAny ( 1969) foglalta össze valamely öntözőberendezés műszaki színvonalának minősítési szempontjait. Ezek között a vízadagolás és az öntözés minősége igények szerinti minél jobb megvalósítását tartja az egyik leglényegesebb üzemeltetési és műszaki fejlesztési kérdésnek. Az öntözésfejlesztés alapvető feltételét FEKETE (1974) úgy fogalmazta meg, hogy a táblán belüli vízszétosztás színvonalát az egyéb agrotechnikai eljárások szintjére kell emelni. Vizsgálataiból azt a következtetést vonja le, hogy az eltérő természeti adottságokhoz, a változó termelési színvonalhoz a különböző célok esetén optimálisan használható öntözőberendezés sorozatok kialakítása szükséges. MARJAI (1964) szerint az öntővíz adagolásának intenzitása — mint az egyik legfőbb öntözőminőségi mutató — akkor megfelelő, ha a talaj víznyelő képességével összhangban van. Kijelenti, hogy az üzemeltetési feltételek változtatásával befolyásolható az intenzitás mértéke, a (hagyományos) felületi és esőztető öntözésnél javítható az adagolás minősége. Az ide vonatkozó gyakorlati megoldásokkal kapcsolatban saját értékelésünk szerint az alábbiak állapíthatók meg. 1. Folyamatos, állandó nagyságú adagolási intenzitás kis teljesítményt tesz lehetővé, mert csak viszonylag kis intenzitás jöhet szóba, (a talaj vízáteresztő képességének megfelelően) ezért az öntözés hosszú ideig tart. 2. Folyamatos, változó (csökkenő) nagyságú adagolási intenzitással adható ki legrövidebb idő alatt a kellő víznorma, ha a csökkenés a talaj víznyelési görbéjéhez igazodik. 3. A szakaszos, de állandó nagyságú adagolási intenzitású öntözés kíméli a talaj szerkezetét, * Öntözési Kutató Intézet, Szarvas. mert relatíve nő a beszivárgásra jutó idő, ami gyakorlatilag az átlagos intenzitás csökkenésnek fogható fel. A tócsásodás nélküli öntözés ideje ebben az esetben a leghosszabb. 4. A szakaszos, de változó (csökkenő) nagyságú adagolási intenzitás a fentiek előnyeit hordozza magában öntözés közben, de a legbonyolultabb az üzemeltetés szempontjából. A járvaüzemelő szárnyvezetékek teljesítmény kihasználása attól függ, hogy mekkora a talaj víznvelése és a gép adagolási intenzitása közötti különbség. Ha ez kicsi (kedvezőtlen víznyelési viszonyok miatt) akkor elfogadható minőségű (tócsásodás nélküli) öntözés csak sebességnöveléssel valósítható meg. Ez rendszerint a gép többszöri menetét követeli meg, hogy a kellő víznorma a talajba kerüljön, és a korábbiak szerint egyfajta szakaszos öntözés valósul meg. Más körülmények között cél is lehet a vízadagolás-ilyen értelmű megszakítása. Ml LEN IN (1970) kísérletei alapján rámutatott, hogy a DDA—100 M öntözőberendezéssel annál nagyobb lehet a víznorma, minél kisebb az egy menet rej ki adott csapadék, tehát minél gyorsabban halad a gép. KRUZSILIN és társai (1975) szintén szakaszosan öntöztek, amikor vizsgálták a DDA—100 M esetében a táblahossz és a tócsásodás nélkül kiadható víznorma összefüggését. Amikor a táblahoszszat lOOm-ről 500m-re növelték az intenzitás ötödrészére, a talajba szivárgó víznorma több mint háromszorosára, a termés kétszeresére nőtt, a tócsásodás kevesebb lett. A több menet esetén kialakuló alacsony átlagos intenzitásra való törekvés mellett fontos szempont az egy menetre kiadható legnagyobb vízborítás elérhetősége is. Ilyen szempontból GUBER (1974) bírálja az eddigi géptervezési módszereket, mert nincs kellő összhang a gép tényleges adagolási intenzitása (i), az egy menet után kiadott csapadékmagasság (h), a haladási sebesség (v), a szárnyvezeték hosszegységére jutó fajlagos vízhozam (q), és q mozgásirányban történő megosztási hossza mint szerkezeti méret (a) között. Meghatározta a szóba jöhető talajok víznyelési görbéinek alsó burkológörbéjét és ezt alapul véve nomograrnot szerkesztett, mely egy gép esetében kapcsolatot teremt a konstansnak vett i, h, v, q és az a méret között. Bemutatott példáján ha a DDA—100 M berendezésnél a q—t nem a jelenlegi a = 20 m, hanem a = 40 m-re változtatná az i csökkenés miatt 15,7 %-ra növekedhetne a teljesítmény. Az említett paraméterek (i; h\ v; q; a) az öntözés tényleges ideje és a talaj víznyelőképessége közötti kedvezőtlen összhangjára tipikus példa a körben járó öntöző szárnyvezeték. Ilyen gépnél konstrukciós szempont a mozgásmód és a terület alakja miatt, hogy a q illetve i értéknek a szárny-