Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

6. szám - Budavári Kurt: Kommunális szennyvizek és szennyvíziszapok mező- és erdőgazdasági területeken történő elhelyezésének problémái

254 Hidrológiai Közlöny 1981. 6. sz. Budavári K.: Kommunális szennyvizek szerűbb lehet a tisztítótelepet az elhelyezésre szolgáló terület közelében elhelyezni, mert így egyetlen csővezetékkel lehet az egész — még tisztítatlan — szennyvizet az elhelyező területhez elvezetni (ilyenkor a szennyvizet kibocsátó település határánál létesítendő „indító" szivattyútelepnél mindössze 1—2 napos szennyvízmennyiség tározását kell lehetővé tenni, hogy — csőtörés esetén — ideiglenesen el lehessen helyezni az érkező szennyvizet). 4. A szennyvizek és iszapjaik mező- és erdőgazdasági területeken való elhelyezésének indokoltsága A talajba történő elhelyezést indokolja, hogy A) a folyóvizekben hosszabb időn át történő elhelyezés katasztrofális állapotot teremthet a folyó életében, B) a szennyvizek talajba való elhelyezésével nemcsak a környezeti veszélyek kerülhetők el, hanem ily módon többlettermést is el lehet érni, C) a szennyvíziszapoknak a talajban megfelelő módon való elhelyezésével — a környezeti veszélyek elkerülése mellett — a talaj tápanyagtartalma is növelhető. Ezek részletkérdéseire vonatkozóan a következőkre szeretném a figyelmet felhívni. A) A szennyvizek folyóvizekbe való elhelyezésének veszélyeit megdöbbentő módon példázza a Rajna felső szakaszának az esete. Itt rendkívül nagy összegű beruházásokat végeztek a szennyvizek tisztítására, mégis súlyos helyzet állt elő abból, hogy a szennyvizeket a tisztítás után a folyóba vezették. Igv az ezekben lévő növényi tápanyagforrások, valamint a nehézfémek és az egyéb mérgező anyagok a folyó fenékiszapjában felhalmozódtak. Ennek következtében — a ,, Wasser — Luft — Energie" című svájci folyóirat 1976. évi 10. számában közölt cikksorozatban részletesen leírtak szerint — oly mértékben elszaporodott a Magyarországon is őshonos Ranunculus fluitans nevű mérgező növény, hogy — lehorgonyzott, úszó szigeteket alkotva minden más növényt, valamint a vizi állatokat (a vizibolhákat, rákokat és a halakat is) kipusztította, — a vízerőművek működését, a hajózást és az árvízhullámok levonulását súlyosan akadályozza, —- a folyóparti üdülést és fürdést lehetetlenné teszi. Ugyanakkor a különféle szakértők — hidrobiológusok, biokémikusok, vizimérnökök — tehetetlenül állnak ezekkel a problémákkal szemben. A cikksorozat szerint minden ellenintézkedés és kísérlet sikertelennek bizonyult. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a Rajnánál (és eddig nálunk is) alkalmazott szennyvíztisztítási módszerek csak a közvetlen fertőzési veszélyek kiküszöbölésére alkalmasak, a folyók iszapjában hosszabb idő alatt felhalmozódható káros anyagok hatástalanítására azonban nem. Ez a veszély ezért nálunk is előállhat néhány évtizeden belül a Balatonnál, a Velencei tónál, a csatornázott folyószakaszokon és valamennyi kisebb folyónknál egyaránt, ha ezt időben meg nem előzzük. A veszély elkerüléséhez az szükséges, hogy a káros anyagok kivonására — illetve veszélytelen elhelyezésére — a természetes biológiai eljárásokat is széles körben alkalmazzuk a jövőben (részben a mesterséges biológiai eljárások mellett, részben ezek helyett). Ily módon elérhető az az alapkövetelmény, hogy a lehető legtökéletesebben megtisztított szennyvizek is csak a nagyobb vízhozamú folyókba juthassanak, szennyvíziszap viszont még a Dunába se. Baljós előjelek ugyanis máris mutatkoznak: a balatoni helyzet közismert; a Hortobágy szennyvízfolyóvá változott, így a benne vezetett tiszai víz már öntözésre is alkalmatlanná vált; Gefferth Károly pedig az 1977. évi Hidrobiológus Napokon tartott előadásának keretében ismertette, hogy vizsgálataik szerint a Duna nitrát-tartalma olv gyors ütemben növekszik, hogy a közeljövőben kiépítésre kerülő budapesti, déli (csepelszigeti) vízmű vize 15 éven belül fogyasztásra alkalmatlanná válik a csecsemők számára, 20—25 éven belül pedig már a felnőttek számára is. Nem minősíthető ezért megfelelő megoldásnak aszennyvíznek a szomszédos vízgyűjtőbe való átvezetése sem (ami egyes esetekben — pl. a Balaton térségénél — már szóbakerült), mert az átvezetett szennyvíz a másik vízgyűjtő vízfolyását előbbutóbb tönkre tenné. B) A szennyvizeket szántóföldön és nyárfaerdőben — főként a jobb vízáteresztőképességű talajokon — célszerűen és gazdaságosan lehet elhelyezni. A rossz vízbefogadó képességű talajokon az öntözéssel történő elhelyezés célszerűen és gazdaságosan általában nem lehetséges, viszont éppen itt léphet előtérbe a komplex tórendszerekben való elhelyezés. A szennyvizek mező- és erdőgazdasági területeken való elhelyezése különösen ott indokolt, a) ahol nincs állandóan nagyobb vízhozammal rendelkező vízfolyás, mert ott nincsen más megfelelő lehetőség a szennyvíz elhelyezésére; ilyen vidékek nálunk a Balaton és a Velencei tó környéke, a duna-tiszaközi és a nyírségi homokhátság, a debreceni és az orosházi löszhátak, stb. b) ahol vízlépcsőkkel csatornázzuk a folyót (a Tisza, a Körösök és a Hortobágy végig, a közeljövőben pedig a Duna Nagymaros feletti szakasza is); c) ahol nagyobb mennyiségű öntözővíz más módon még évtizedekig nem fog rendelkezésre állni, és így ott a szennyvízben lévő víz is nagy értéket jelent (a szennyvízben lévő tápanyagforrások mellett) mint például a Balaton környéke, valamint a homokhátságok és a löszhátak stb. A szennyvíz és a szennyvíziszap mezőgazdasági hasznosítása mellett szól az is, hogy indokolatlan és gazdaságtalan lenne, ha nem használnánk ki