Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

5. szám - Dr. Salacz Tamásné Morelli Klára: Az ivóvízellátásban alkalmazott műanyagok higiénés elbírálásának szempontjai

222 Hidrológiai Közlöny 1981. 5. sz. Dr. Salacz T.-né Moreili K.: Az ivóvízellátás vízben. Még nagyobb veszélyt jelent azonban a segédderítőszer maradék monomer tartalma (pl. akrilamid [18]), mert ez teljes mennyiségben oldatban marad, és megjelenik a tisztított vízben, azaz eljut a fogyasztókhoz. Ezért minden ilyen esetben — a szer kémiai meghatározása mellett — a toxiko-higiénés vizsgálat elvégzését is indokoltnak tartjuk. A vízkövesedést gátló anyagokat általában a használati melegvízhez adják, közvetlenül a felhasználása előtt. Amennyiben a kérdéses anyag csak szervetlen komponenseket tartalmaz (általában polifoszfátok, vízüveg), úgy a víznek a következő előírásoknak kell megfelelnie: A használati melegvíz Si0

2-tartalma a 40 mg/l, a foszfáttartalma P

20

5-ben kifejezve a 3 mg/l határértéket nem haladhatja meg, a víz pH-ja pedig az MSZ 450/1—78 sz. szabványban előírt 6,8—8,5 érték között kell legyen. Amennyiben azonban az adalékanyag a szervetlen komponenseken kívül szervesanyagokat is tartalmaz, a minősítést itt is toxikohigiénés vizsgálat előzi meg. Speciális célokra (pl. nitrát-mentesítés, üdítő italok készítéséhez meghatározott keménységű víz előállítása stb.) az ivóvizet ioncserélő gyantával töltött oszlopon eresztik át, ahol részleges vagy teljes ioncserét hajtanak végre. Ezért több esetben vált szükségessé különböző típusú ioncserélő gyanták vízhigiénés minősítése. Az ioncserélő gyanták makro- vagy mikroporózus gyöngypoiimerek, rendkívül nagy felülettel. A vízzel érintkező felület és a víztérfogat aránya több százszorosa is lehet az egyéb bevonóanyagoknál alkalmazott 1:10 aránynak. A minősítésnél azért is kell körültekintően eljárni, mert a laboratóriumi körülmények között is csak úgy tudjuk vizsgálni a gyantákat, mint ahogy azokat a gyakorlatban alkalmazni fogják (oszlopba töltve). Vagyis ez azt jelenti, hogy a vizsgálati körülményekkel a biztonságot fokozni nem tudjuk. Ezért a kritikus határértékek szigoríi betartása a minősítés elengedhetetlen feltétele. Az ioncserélő gyantával töltött oszlopokat általában nem folyamatosan üzemeltetik, így az alkalmazási feltételek megállapításakor azt is figyelembe kell venni, hogy a gyantaoszlopon hány óra hosszat állhat a víz anélkül, hogy a vizsgált paraméterekben romlás következzék be. A vízvezeték-hálózatban alkalmazott szilárd műanyagok közül a csővezetékek esetében kell a legszigorúbban eljárni, mivel a csövek alkotják a vízzel érintkező összfelület nagyobb hányadát, míg a szerelvények, csőkötőidom, tömítőanyagok a csőfelületnek csak tört részét képezik. PVC csövek esetében a vízhigiénés szempontból a legkritikusabb komponens az ólom-szulfát, ólomsztearát stabilizátorokból kioldódó ólom. Az utóbbi időben megváltoztatott kísérleti körülmények ellenére továbbra is csak 0,05 mg/l ólom megjelenését engedélyezzük az ivóvízben (3 nap alatt kioldódott ólom koncentrációja). Modell számítást végeztünk az Intézet és a BGA (Bundesgesundhertsamt) által különböző dimenzióval megadott ólom határértékek átszámítására. A BGA 1 cm

2 : 1 pil felület—víztérfogat arány esetén a harmadik 72 órás áztatás után az áztató vízben 0,3 mg Pb/m

2/nap értéket engedélyez. Ez 32 mm belső átmérőjű cső esetén 1000 ml víztérfogattal és 625 cm

2 PVC felülettel számolva, 0,19 mg Pb/m

2/nap-nak felel meg. Ha az Intézet álláspontjából indulunk ki, hogy a 3-szor 72 órás áztatás után az áztató vízben 0,05 mg/l ólom koncentráció még engedélyezhető, és ezt az értéket a felület és az áztatás időtartamát figyelembe véve mg Pb/m

2/nap dimenzióra átszámítjuk, akkor 32 mm átmérőjű cső esetén 0,29 mg Pb/m

2/nap érték adódik. Ha a BGA előírások alapján kiszámított 0,19 mg Pb/m

2/nap és az Intézet álláspontja alapján kiszámított 0,29 mg Pb/m

2/nap értéket összehasonlítjuk, akkor megállapítható, hogy a BGA előírása 32 mm átmérőjű cső esetén szigorúbb, mint az Intézeté. Altalánosságban a vizsgálat során alkalmazott felület és térfogat viszonyokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy 40 mm belső átmérőjű cső esetén a BGA és az Intézet által ólomra megadott határértékek a kioldódást egyforma szigorúsággal bírálják el, ennél kisebb átmérő esetén a BGA előírásai szigorúbbak, nagyobb átmérő esetén pedig az Intézet által javasolt határérték a szigorúbb. Vitatható, hogy helyes-e az Intézet álláspontja, hiszen éppen a kisebb átmérőjű csövek vannak a csőhálózatban a fogyasztókhoz közelebb. Így az ebből a szakaszból kioldódó ólom a lakosságot közvetlenül terheli, ezért higiénés szempontból a szigorúbb elbírálásra éppen ebben a 40 mm átmérő alatti tartományban lenne szükség. A jövőben javaslatot kívánunk kidolgozni, amely nem koncentrációban, hanem a BGA-val azonos dimenzióban — mg/m

2/nap — fogja a csövekből kioldódó, nem kívánatos vízszennyező komponensek határértékeit megadni; így az eredmények csőátmérőtől való függésével nem kell majd számolni. Víztároló medence bevonatok, burkoló fóliák esetében a higiénés elbírálás az Intézetben kialakított vizsgálati módszer (felület : térfogat =1 : 10) eredményei alapján történik. Ez, mint már kifejtettük, majdnem ezerszeres biztonságot jelent, ami a toxikológiai vizsgálatoknál elfogadott érték. Legkevésbé szigorúan bíráljuk el a szigetelő, fugázó, tömítő anyagokat, hiszen ezek csak elhanyagolhatóan kis felülettel érintkeznek az ivóvízzel. Ilyen esetben a szóbanforgó felület figyelembevétele után döntünk az eredmények értékeléséről. A műanyagok higiénés minősítésénél mindig figyelembe vesszük az időfaktort is. Nem mindegy ugyanis, hogy a víz egy adott felülettel mennyi ideig fog érintkezni. Súlyosbító körülményként értékeljük, ha a víz a gyakorlatban tovább érintkezik a műanyagfelülettel, mint amennyi ideig az értékelés alapját szolgáló vizsgálati periódus alatt érintkezhetett. Legjobb példa erre egy tengerjáró hajó ivóvíz tartálya, amelyben három hétig is tárolják az ivóvizet rossz hőszigetelés mellett, esetleg a laboratóriumi vizsgálatnál kedvezőtlenebb körülmények között (magasabb hőmérsékleten általában nagyobb a kioldódás). A fentiek alapján megállapítható, hogy az ivóvízellátás területén alkalmazni kívánt új anyagokat nem szabad sablonosan elbírálni, azok víz-