Hidrológiai Közlöny 1980 (60. évfolyam)

1. szám - Dr. Egerszegi Gyula: Közigazgatási jogi felelősség a vízminőségvédelmi jogszabályok megszegéséért

Dr. Egerszegi Gy.: A közigazgatási jogi felelősség Hidrológiai Közlöny 1980. 1. sz. 45 IV. A közvetlen (operatív) szankciók 9) Korábban utaltunk már rá, hogy noha környezetvédelmi felelősségi rendszerünk központi eleme a környezetvédelmi bírság, ismeretesek olyan államigazgatási intézkedések, amelyek direkt módon avatkoznak be a környezetszennyező vagy környezetet veszélyeztető természetes, illetőleg jogi személy ezirányú tevékenységébe azáltal, hogy megtiltanak vagy kötelező érvénnyel előírnak bizonyos magatartást. A közvetlen hatósági beavatkozásnak ezek a válfajai csupán részben szankció jellegűek. E megállapítással azt kívánjuk kifejezésre juttatni, hogy noha a közigazgatás az esetek többségében jogellenes magatartásra reagál ilyen módon, s a direkt hatósági beavatkozás joghátrányt okoz az érdekeltnek, a hatósági intézkedésnek nem annyira a joghátrány okozása, mint inkább a veszélyeztetett környezet védelme a célja. E cél érdekében a közigazgatás esetenként jogszerű magatartásra is az említett módon reagál, vagyis a közvetlen hatósági beavatkozásnak nem mindig szükségszerű előfeltétele a beavatkozást kiváltó magatartás jogellenessége. Terjedelmi okokból nincs lehetőségünk arra, hogy a vízvédelmet illetően — különösen a környezetvédelem valamennyi részterületét illetően — ismertessük a rendkívüli veszélyhelyzetek elhárítását szolgáló szakhatósági jogkört. Általánosságban annyit kell megállapítanunk, hogy pl. a rendkívüli vízszennyezésből eredő veszélyhelyzetek tetemes száma ellenére a vízügyi hátóságnak nincs olyan jogköre mint amilyennel pl. az egészségügyi hatóság rendelkezik a súlyos vagy tömeges egészségromlás veszélye esetén. Ez a szerv ugyanis a közegészségügyi szabálytalanságok megszüntetéséig az üzem működésének felfüggesztésétől, az egészségre ártalmas anyagok használatának és raktározásának megszüntetésén keresztül, tárgyak és anyagok megsemmisítéséig terjedően kiadhat rendelkezést. E tekintetben tehát a vízvédelmi jogalkotás elmarad a kor követelményei mögött. Ugyanakkor azonban a folyamatos jellegű — tehát nem rendkívüli — környezetszennyezés, illetőleg környezetkárosítás megszüntetése érdekében jogszabályaink, s így vízminőségvédelmi jogszabályaink is megfelelő jogkört biztosítanak a környezetvédelmi szakhatóságok számára. A vízügyi igazgatóság pl. kötelezheti az érdekeltet a káros vízszennyezés megszüntetésére, ennek érdekében a meglévő szennyvíztisztító és elvezető művek rendszeres fenntartására, megfelelő üzemeltetésére, illetőleg ilyen művek vagy berendezések építésére. Hasonlóképpen: a közcsatornát károsan szennyező üzemet is kötelezni lehet a szennyvizek előzetes tisztításához szükséges berendezések létesítésére, illetőleg meglévő berendezések korszerűsítésére, rendszeres fenntartására vagy megfelelő üzemeltetésére. Az ismertetett — és az ehhez hasonló — rendelkezésekkel kapcsolatban felmerülhet az a kérdés: ha a közigazgatás rendelkezik (márpedig rendelkezik) a megfelelő kötelezési jogkörrel a káros vízszennyezés (környezetszennyezés) megszüntetéséhez, miért nem él ezzel a jogkörével megfelelő mértékben, vagyis miért nem kötelez minden vízszenynyezőt a káros szennyezés maradéktalan felszámolására Ezt a kérdést másként is meg lehet fogalmazni: ha a közigazgatásnak van kellő hatékonyságú direkt eszköze, miért részesíti mégis előnyben az indirekt hatósági eszközt, a környezetvédelmi bírságot. Úgy véljük, erre a kérdésre őszinte választ kell adnunk, még annak árán is, hogy bizonyos mértékben leromboljuk a hatósági eszközök mindenhatóságába vetett hitet. A választ a következő tényezők együttes figyelembevétele adhatja meg: — A tisztítóberendezések létesítése és a környezetkímélő technológiák alkalmazása terén több évtizedes lemaradást — ha úgy tetszik mulasztást — kell bepótolnunk. Ehhez több középtávú tervidőszakra van szükség, mert a beruházási költségek olyan magasak, hogy a népgazdaság teherbíró képességét messze meghaladná a hiányzó berendezések egyszerre vagy rövid idő alatti megépítése. — Esetenként még olyankor is nehézségbe ütközik a szükséges berendezés megépítése, amikor az ehhez szükséges pénzügyi fedezet rendelkezésre áll. Nem kielégítő ugyanis a környezetvédelmi tevékenység ipari háttere, s ehhez járul esetenként a tervezői, illetőleg kivitelezői kapacitáshiány. Ez is szerepet játszott ábban, hogy pl. a negyedik ötéves tervidőszakra előirányzott szennyvíztisztító kapacitásnak csak mintegy 50%-a valósult meg. — Vannak technikai akadályok is: bizonyos szenynyezések ártalmatlanítására nézve ugyanis még nem ismeretes megfelelő berendezés vagy technológia, illetőleg ha van ilyen, költségkihatása irreálisan magas. — Végül a gazdasági tényezők sem hagyhatók figyelmen kívül; a beruházás „csak a társadalmi méretű" károkat csökkenti, de az üzemnél elvonja az erőforrásokat a termelési kapacitás bővítésétől, illetve új technológiák adaptálási lehetőségétől. A szennyvíztisztító berendezés építése nemcsak egyszeri beruházást jelent, hanem annak folyamatos üzemeltetése is különféle költségráfordításokat igényel, amelyek ellentételezésére az árakba tudatosan beépített fedezet nincs. Számottevőek a fizetendő eszközterhek. Esetenként, új technológia bevezetésekor, gyártmányskála módosításakor, úgylehet új tisztítóművet kell építeni s a régit a használatból kiiktatni. Miközben az üzem végzi az új beruházást, üzemelteti az új tisztítóművet, a régi — használaton kívüli — mű után még fizeti az eszközterheket. Összességében a vállalati gazdálkodásra ható gazdasági szabályzók „ellendolgoznak", s ilyen körülmények között az operatív szankció eredményessége mérséklődik. Mindezek miatt eleve illúzió volna azt feltételezni, hogy egy általános jellegű, az egész országra kiterjedő hatósági kötelezési kampánnyal egyszerre vagy rövid idő alatt meg lehet oldani a vízszenynyezés felszámolását. Éppen ezért a közigazgatási szerveknek bizonyos sorrendet és fokozatosságot kell érvényre juttatniok, s minden egyes hatósági