Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)

6. szám - Dr. Gergely István: Az 1879. évi szegedi árvíz centenáriumán

HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 59. ÉVFOLYAM 6. SZÁM Budapest, 1979. június 237—284. oldal Az 1879. évi szegedi árvíz centenáriumán* DB. GERGELY ISTVÁN* államtitkár az Országos Vizflgyi Hivatal elnöke A száz évvel ezelőtti csapadékos, nehéz télen újabb és újabb árhullámok hömpölyögtek végig a Tiszán. Az új, sokszor kezdetleges módszerekkel épített töltések nem bírták a hatalmas nyomást és március 5-én Petresnél, Szegedtől 25 km-re végzetes gátszakadás történt. Szeged történelmének legszomorúbb napjai kezdődtek. A kitörő víz átbukott a sövényházi és az algyői töltéseken és észak felől zódult a város felé. A víztömeg másik része délnyugatnak tartva a Fehér-tó és környékének laposát töltötte fel. Elöntötte az árvizet soha nem látott Dorozsmát. Hátulról, nyugat felől is körülzárta a várost. Kétségbeesett, reménytelen küzdelem kezdődött ekkor — náhány órás, vagy néhány napos haladékért. A több napos helytállásnak köszönhető, hogy az emberek a magasabban fekvő Belvároson és a hajóhídon keresztül elmenekülhettek a városból. A katasztrófa utolsó felvonása március 11-ről 12-re virradó éjszaka zajlott le. Az orkánná fokozódó északi szél éjfél után átszakította az utolsó védvonalat is, és a Makkos-erdő alatt betörve elárasztotta Szegedét. Először a legközelebbi Rókust, majd a Felsővárost, Palánkot és a Belváros alacsonyabb részeit, végül az Alsóvárost borította el. Reggelre a Vár és közvetlen környéke kivételével az egész város víz alá került. Elpusztult, semmivé vált az Alföld virágzó fővárosa. 6000 ház omlott össze, és több mint 150 emberélet esett áldozatul. Földönfutó hajléktalanná vált a környező tanyák és falvak népességével együtt 100 ezernyi ember. Hónapokra a víz, a sár, a mindent elborító posvány, a járvány fenyegető rémsége vette uralmába a nemrég még népes utcákat, a csonkán meredező romokat. * Dr. Gergely István államtitkárnak, az Országos Vízügyi Hivatal elnökének az 1879-i szegedi árvíz 100 éves évfordulója alkalmával készült emlékmű, és a város új árvízvédelmi partfala avatásán, 1979. március 11-én Szegeden elhangzott beszéde. Joggal vetették fel az ország legjobbjai, joggal zúdult fel a közvélemény, döbbent meg szinte egész Európa: mi okozta ezt a szörnyű tragédiát ? „Az oka'ennek a kormány, mely bűnös tehetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén, s itthon lomhán nézi Fél-Magyaroroszágnak évről-évre megújuló halál vergődést" írta Mikszáth Kálmán március 5-én, a végkifejlet előtti napokban. Valóban, a Tisza kérlelhetetlen rakoncátlansága, párosulva a magára hagyatottsággal, az önkényuralom éveiben fogamzódó politikai-gazdasági hatalmaskodással, volt az oka Szeged pusztulásának, mai történelem-szemléletünkkel megfogalmazva: az akkori rendszer népelnyomó, kizsákmányoló, embertelen politikájának következménye volt. Hiszen ki kellett és ki lehetett volna kerülni a szörnyű pusztulást! Széchenyi Istvánnak, az Alföld parasztságát földhöz juttató, messzetekintő gazdasági koncepciója, Vásárhelyi Pálnak, a reális, műszaki tudományos alapokon nyugvó vízügyi tervei lehetőséget kínáltak erre. „Sohasem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit" mondta Jókai Mór. Ez a ragaszkodás, a törhetetlen élniakarás emelte ki — szó szerint a sárból az ősi várost. Megmozdult az ország, áramlott a segítség egész Európából. Lechner Lajos tervei alapján, korszerű szempontok szerint újjáépült a város. Kialakult a gyűrűs-sugaras szerkezete, a körutak, az új városrészek, megépült a biztonságot adó partfal és körtöltés. Főnix madárként, hamvaiból feltámadva, új köntösben indulhatott meg a fejlődés útján. Szeged azóta másfélszázezres nagyváros lett és nemcsak szűkebb környezete, hanem egész Csongrád megye, az Alsó-Tiszavidék társadalmi-gazdasági központjává vált. A város az ország egyik jelentős ipari centrumává nőtt, jelentős részben az algyői olajmező feltárását követően, de egyéb iparágakban is tudatos fejlesztési politika nyomán.