Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)
12. szám - Dr. Molnár Béla–Iványosi Szabó András–Fényes József: A Kolon-tó kialakulása és limnogeológiai fejlődése
Hidrológiai Közlöny 1979. 11. sz. 549 A Kolon-tó kialakulása és limnogeológiai fejlődése DK. MOLNÄE BÉL A*—I VÄNYOSI SZABÓ ANDRÄ S**—F ÍNYES JÓZSEF* A Kolon-tó Izsák községtől Nv-ra. van (1. ábra). A tó mélyedése É—D-i irányú, mintegy 7 km hosszú. A tó vize a mai átlagos vízálláskor 3,5 km hosszú és 1,5—2,5 km széles területet borít. A vízszintingadozás azonban a 60 cm-t is eléri. A tó középvonala 94—95 m t. sz. f. magasságú. Partvonala a 96 m t. sz. f. magasságú szintvonal mentén húzható meg. Ny-i oldala elég meredek, a Bikatorok nevű futóhomokbuckáknál eléri a 105— 120 m-t. A K-i oldal lényegesen laposabb, még néhány km távolságban is csak 100 m t. sz. f. magasságú. A Kolon-tó és közvetlen környéke 1975. január 1-vel, a Kiskunsági Nemzeti Park megalakulásával, annak részeként természetvédetté vált. A tó olyan terület, amelyet az utóbbi 50 évben erőteljes emberi beavatkozás ért, ezért korábban már a léte is veszélyben volt. A továbbiakban azonban a jelenleginél is kedvezőbb állapotok biztosítása érdekében természetvédelmi célú beavatkozások szükségesek. Jelen munka a tó földtani felépítésének és fejlődéstörténetének a megismerésével e feladat minél célszerűbb megoldásához kíván adatokat szolgáltatni. A Kolon-tó kiterjedt nádfelületével, láprétjeivel, mocsárrétjeivel és láperdejével az ország egyik jelentős édesvízi mocsara. A Kolon-tónak korábban É felé a szabadszállási Nádas-réttel, vagy más néven Kurjantóval természetes összeköttetése volt. Ez az összeköttetés a század első felében a tó É-i oldalán húzódó út- és vasútépítés miatt megszűnt. A tófejlődés természetes folyamata igazán azonban csak az 1930-as évek kezdetén szakadt meg. A beavatkozás a tó lecsapolásával, és a tómeder jelentős részének mezőgazdasági hasznosításával kezdődött. A Duna-menti síkság vízrendezése érdekében ui. 1912-ben megkezdődött a Dunavölgyi főcsatorna építése. A 107 km hosszú főcsatorna 1929-re készült el. A mellékcsatornákat pedig az 1930-as évek elején építették ki. Ennek kapcsán a Duna—Tisza-közi hátságperemi állóvizek egy részét, így a Kolon-tavat is lecsapolták. A lecsapolást a környező homokterületek szőlősgazdái a talajvízszint csökkenése miatt, jogos aggodalommal, a tóban földterülettel rendelkezők pedig nagy reményekkel fogadták. A tómeder hasznosítását azonban a tőkehiány, a súlyos csatornaépítési kölcsönök törlesztése, az 1930-as évek aszályos nyarai és a gyakori tőzegtüzek nehezítették. A lecsapolás után igen rövid idő alatt a tőzeg jó része kiégett, s sok helyen a tőzegport a szél is kifújta. Az Agrokémiai Intézet mintaterü*József A. Tudományegyetem Földtani és őslénytani Tanszék, Szeged. **Kiskunsági Nemzeti Park, Kecskemét. létén létesített racionális mezőgazdasági hasznosítási eljársok sem váltak általánossá, pedig a PETTENHOFFER I. vezette takarmánynövénytermesztés reménykeltő eredményeket ért el. Aszályos években azonban sekély vízborítás is alig volt, így pl. 1950-ben. A tó tőzeg készlete régóta ismert. Bányászatára 1952-ben a tó É-i oldalán, a XV. és a XV/b csatorna, vagy az általunk készített I—II. földtani szelvény közötti részen került sor (1. ábra). Az 1,2—1,5 m vastagságú tőzeget megközelítően 1 km 2-nyi területen fejtették le. A tőzeg rossz minőségű, zsombékos, meszes lápföld volt. A csatornák eliszapolódása miatt a talajvízszint sülylyesztése is egyre költségesebbé vált. Ezért 1959ben, miután a termelés nem volt gazdaságos, felhagytak vele. Ezt követően már csak alkalmanként bányásztak tőzeget. A második világháború idején a csatornák gondozását elhanyagolták, így az 1950-es évek elején a tó részben visszahódította a lecsapolt területet. A tó sorsát utoljára az 1960—70-es évek fordulóján, a tó déli részén közel Ny—K-i irányban húzódó XV. sz. csatorna Agasegyházi—Orgoványirét—Csíraszéki rendszerrel történő összekötése érintette igen érzékenyen. A csatorna ennek következtében ui. a közbeeső szikes laposok pangó vizeit be-, ill. átvezeti a Kolon-tavon. A természetvédelem legfontosabb feladata ezért a tó tartós vízborításának biztosítása. A tó és tágabb környékének negyedidőszak végi földtani története A Duna—Tisza-közét jelentős vastagságú, váltakozó településű lösz és futóhomok építi fel (MOLNÁR B. 1977). A Duna-völgyben uralkodólag alluviális kőzetliszt és folyóvízi homok található. A Duna-völgy és a Duna—Tisza-köze mai határa Izsák környékén kb. a 100 m-es t. sz. f. szintvonal mentén húzható meg. A korábbi vizsgálatok bizonyították, hogy ez a határ a pleisztocén végén a mainál nyugatabbra volt. A holocén elején azonban — a nagyobb csapadék miatt — a Duna árvízszintje megemelkedett és az egykori folyóágak, a Duna—Tisza közi Hátság Ny-i részét is feldarabolták. A folyóágaknak az eolikus felszínbe való bevágódása igen különböző mélységű volt. Van olyan hely, ahol a folyóág az eolikus üledéket — miután az a Duna—Tisza közi Hátságnak ezen a Ny-i szakaszán még vékony — teljes vastagságban átvágta (MOLNÁR B.—KÚTI L. 1978a). Máshol az egykori futóhomokbuckák — mivel magasságuk mindig a legnagyobb árvízszint fölött volt — kimaradtak a folyóvízi erózióból. Ilyen rész pl. a tótól Ny-ra levő Bikatorok is (1. ábra).
