Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)

6. szám - Dr. Simándy Béla: Az 1879. évi szegedi árvíz és árvízvédelmünk feladatai

239 Hidrológiai Közlöny 1979. 5. sz. Az 1879. évi szegedi árvíz, és árvízvédelmünk feladatai DR. SIMÁDV BÉ1A igazgató Az emberiség mai fejlődésének iramában száz év nagy idő. A szegedi, azóta már történelemmé vált 1879-es árvízkatasztrófának ma már nincsen élő tanúja. Mi, utódok mégis kötelességünknek tartjuk a visszaemlékezést annak ellenére, hogy csak feljegyzésekből ismerhetjük, mi történt azokban a napokban és miért történt mindaz. Hazánk gazdasági felemelkedésének alapfeltétele volt a Tisza szabályozása, a Tisza kiterjedt alföldi árterületének teljes árvízmentesítése. Enélkül sem a mezőgazdaság, sem az ipar, sem a közlekedés nem lehetett volna biztonságos az ország mai területének negyedrészében. Amint megteremtődtek a szabályozási munkák elvégzésének feltételei, azonnal fel is vetették azok mielőbbi elvégzésének szükségességét. A Tisza szabályozása — a folyóvölgy és az árterület rendezése, a meder lefolyási viszonyainak javítása, az árvízvédelmi töltésrendszer megépítése — több nemzedék hatalmas, végül sikerrel zárult vállalkozása. Terveit a múlt század 40-es éveiben, a reformkorban dolgozta ki Széchenyi István megbízásából, annak nagyra törő koncepcióit magáévá téve Vásárhelyi Pál. A mű kivitelezése történelmünk egyik legtragikusabb korszakában, az osztrák önkényuralom idején kezdődött, de befejezése átnyúlt a kiegyezés gazdaságilag gyors fellendülést eredményező szakaszába is. Sajnos, még ebben a korban is csak később ismerte fel kormányzatunk és közvéleményünk, hogy a vízügyeknek hazánkban más és fontosabb szerepe van az ország életében, mint a világon bárhol másutt. E tekintetben éppen a szegedi árvíz keserű tapasztalatai segítették elő a helyes megoldásokat. Az alföldi agrárproletáriátus sok tízezernyi serege — a kor mérnökeinek vezetésével — küzdelmes évtizedek során, meglehetősen mostoha műszaki feltételek között, kézi erővel, talicskával, kordéval építette fel ezt az évszázadokra szóló monumentális művet, amely azóta is Európa legnagyobb árvízvédelmi rendszere. E rendszernek sok csodálója volt, és különösen akkor, amikor az elemek erejével nem, vagy csak részben sikerült megbirkóznunk: számos bírálója is akadt. Tény, hogy a Tisza árvizeinek szintje a szabályozás kezdete óta mindenhol, de különösen az alsó szakaszokon jelentősen megemelkedett, így az árvízveszély is lényegesen növekedett. A védműveket emiatt állandóan erősíteni és magasítani kellett, mind a mai napig. Ez azonban nem a Tisza-szabályozás rendszerbeli fogyatékossága, vagy hibája, hanem ez tulajdonképpen az árvízmentesítéssel nyert mezőgazdasági területek ára. Az árvízszint ugyanis a kezdeti hibáktól és az egyensúlyi állapot átmeneti megzavarásától függetlenül is szükségszerűen emelkedett — párhuzamosan az árvízmentesítés előrehaladásá* Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged val —, vagyis a mentesített terület növekedésével és az árvizek tározását biztosító, az árhullámok hevességét és magasságát mérséklő ősi árterületek, majd nyílt árterek és a hullámtér csökkenésével. Mint a nagy mű leghivatottabb bírálói, a későbbi kor vízmérnökei megállapították: a Tisza szabályozás sikere az elsődleges, ha hibáiról beszélhetünk, azok másodlagosak. Kvassay Jenő megállapította (1889), hogy a megépített viszonylag magas töltések rendszere helyett sem a víztározás, sem az oldalcsatornás árapasztás, sem a Vaskapu szelvény bővítése nem jöhetett szóba. Nem annyira e gondolatok kivitelezhetetlensége miatt, hanem hatástalanságuk következtében. A hegyvidéki tározás térszükséglete olyan magas — legkevesebb 2,6 milliárd köbméter — lett volna, hogy ezzel sem akkor, sem ma nem lehet árvízmentesítés címén foglalkozni. A további elgondolások pedig, legalábbis részben, nem tették volna feleslegessé a töltésrendszert. Bogdánfy Ödön (1906) véleménye szerint egyes kisebb helyi hibáktól eltekintve a mű egésze ,,elhibázottnak nem mondható". Erdős Ferenc (1919) ugyan mederbővítési javaslatokat dolgozott ki főként a Tisza Szolnok-Csongrád és Szeged—Törökbecse szakaszára, de ő is leszögezte, hogy nem annyira az addigiak hibái, hanem a jövő időszak szükségszerű fejlődése miatt teszi meg javaslatait. Korhely József (1937) felsőfokú jelzőkkel dicsérte a nagy mű eredményeit, s hibáinak csak az attól történt — szándékos vagy szükségszerű — eltéréseket jelölte meg, különösen azokban az esetekben, amikor a töltések köze a kívánatos 1000, de legalább 760 m-nél kisebb lett. Iványi Bertalan (1948) kimondta: ,,A Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Eredményei kétségbevonhatatlanok, hibái pedig, ha ki nem is küszöbölhetők, feltétlenül ellensúlyozhatok." Nem hibájaként, hanem korlátjaként említi azt a körülményt, hogy ámbár a Körös és a Maros lefolyásának gyorsításával elérhető volt, hogy a Tisza első árhullámával ezeknek a folvóknak az árárhullámai nem találkozhatnak, azt már nem lehetett megakadályozni, hogy ha e folyóknak második, vagy további árhulláma keletkezik, ne történhessen meg mégis a tetőző vizeknek a veszélyes találkozása. A Tisza szabályozásáról adott fenti értékeléseknek közös és legfontosabb vonatkozása, hogy árvízvédelmünk mindenkor korszerű szinten tartása nélkül kockáztathatjuk az elért eredményeinket. Végeredményben az 1879. évi szegedi árvíznek sem önmagában a Tisza-szabályozás volt az oka, vagy annak hibás, inkább némelyek által hibásnak ítélt végrehajtásmódja. Ezek legfeljebb közvetve járultak hozzá a kialakult helyzet súlyosbodásához. A katasztrófa fő oka az volt, hogy a várost védő töltésrendszer nem épült ki — mert nem épülhetett ki — kellő erősségűre és kellő magasságúra.