Hidrológiai Közlöny 1978 (58. évfolyam)

5. szám - Dr. Csanády M.: A kémiai ivóvíz-minősítés és az új hazai szabvány

198 Hidrológiai Közlöny 1978. 5. sz. Dr. Csanády M.: A kémiai ivóvízminősítés jegyzésben szereplő adatok is a táblázatba kerültek, másrészt a védett vizek kémiai oxigénigényére, ammónia és nitrit tartalmára is szerepel előírás. A kémiai oxigénigény (oxigénfogyasztás) határértékei a savas permanganátos módszerre vonatkoznak, a régi értékek növelése (0,5 mg/l-rel) a két módszer közötti átlagos eltérésnek felel meg, vagyis a határértékek itt elvileg nem változtak. A felszíni vízből nyert vízre vonatkozó előírások mind a mesterségesen tisztított, mind a parti szűréssel nyert vízre vonatkoznak, de az utóbbira csak bizonyos feltételek betartása esetében. Mindig talajvízként bírálandó el a karsztvíz és minden olyan víz, amelynek nitrát tartalma a 20 mg/l-t meghaladja. A követelmények a fogyasztóhoz jutó (a vízműtelepet elhagyó) vízre vonatkoznak. Kivételt képeznek a szennyezés jelző komponensek a talajvíz és a felszíni víznyerés esetében, ahol a határértékeket vízadó berendezésenként kell teljesíteni. Ha ugyanis egy kút vize szennyezettnek bizonyul, nem használható fel — kezelés nélkül — akkor sem, ha a víz minősége egyéb vízadó berendezések vizével való keverés következtében megfelelne a határértékeknek. Nem vonatkozik ez a megszorítás a nitrát-tartalomra és a védett vizekre. Ha a szennyezésjelzők esetében — talajvíz vagy felszíni víz felhasználáskor — a kémiai oxigénigény, ammónia, nitrit és szulfid közül kettő vagy több komponens koncentrációja haladja meg az enyhébb („megfelelő") határértéket, a víz nem fogadható el ivóvízül. A határértékek általában mind a vízvezetéki vízre, mind az egyedi kutak vizére érvényesek. Ahol az egyedi kutak esetében enyhébb határérték adható, ezt a szabvány külön adja meg (keménység, vas, mangán, kémiai oxigénigény, nitrát). A szabvány függeléke információt ad olyan anyagok jelenlétének értékeléséhez, amelyekkel a szabvány kötelező része nem foglalkozik. Rögzíti a közegészségügyi szervek jogát a szabványban nem szereplő komponensekre vonatkozó egyedi határérték megállapítására, peszticidek esetében konkrét irányelvet is adva ennek meghatározására. Közli a WHO fentebb már említett „fekete listá"-ját, ehhez kapcsolódva a WHO javasolt előírását policiklikus aromás szénhidrogének megengedhető koncentrációjára, amely szerint 6 meghatározott vegyület (köztük a közismerten karcinogén 3,4benzpirén) együttes koncentrációja az ivóvízben a 0,2 fig/l-t nem haladhatja meg. Foglalkozik a víztisztítási vegyszerekkel bevihető szennyezések ellenőrzésével, a poliakrilamid alkalmazásának feltételeivel. Végül az ivóvíz-minőséggel kapcsolatos műszaki követelményekhez ad szempontokat: a víz agresszivitásával és a gázos vizek kezelésével foglalkozik. A gyakorlati alkalmazás kérdései A vizsgálatok kiterjesztése, a vizsgált komponensek számának növelése a vízvizsgáló laboratóriumok lényeges fejlesztését kívánja meg. A mérgező anyagok nagyobb része csak korszerű műszeres eljárásokkal mérhető a kellő érzékenységgel. A vizsgálati módszerektől általában azt kívánjuk meg, hogy a határérték 10%-át megbízhatóan tudják detektálni, 50%-át pedig kvantitatíve mérni. A nehézfémek esetében ehhez nagy érzékenységű (pl. elektrotermikus atomizálással dolgozó) atomabszorpciós spektrométerre, a peszticidek esetében érzékeny gázkromatográfra van szükség. Ezen igen költséges műszerek beszerzése mellett az üzemeltetés tárgyi és személyi feltételeinek a biztosítása is nehéz. Másrészt — ahogy a kemizációról szólva máiemlítettem — a vizsgálatok körének a lényeges kibővítése sem nyújt 100%-os biztonságot, a szabványban szereplő összes komponens meghatározása esetén sem „teljes" a vizsgálat. Lényeges ezért azt a szemléletet elsajátítani, hogy tulajdonképpen sohasem egy vízmintát kell minősíteni, hanem egy adott vízadó berendezés vizét. Felszín alatti vizek esetében a vízadó réteg hidrogeológiájának, a vízutánpótlási terület egészének ismeretében a szóba jöhető szennyező anyagok köré szűkül, és a vizsgálat — az általános jellemzők mellett —- célzottan, az adott területen reális valószínűséggel előfordulható anyagokra, korlátozható. Ez gazdaságosabb, mint a „teljes" vizsgálatra törekvés, és — megfelelő hidrogeológiai és helyszíni ismeretek birtokában — általában kellő biztonságot nyújt. Felszíni vizek esetében (beleértve a parti kutak vizét is) a helyzet hasonló, de a teljes vízgyűjtő terület figyelemmel kísérendő, ami gyakran (pl. Duna) komoly nehézségekbe ütközik. Ez utóbbi esetben a „teljes" vizsgálat nem kerülhető el, legfeljebb csökkenthető a vizsgálatok gyakorisága azoknál a komponenseknél, amelyeknél még jóval a határérték alatt marad a szennyezés (figyelmen kívül hagyva a havária-eseteket, amikor a szennyezés jellegének megfelelő vizsgálatok természetesen soron kívül elvégzendők). A minősítést eddig többnyire a vizsgálatot végző laboratórium végezte, amelynek helyszíni ismeretei általában korlátozottak. A helyszíni szemle, a környezet és a hidrogeológiai viszonyok ismerete a szakszerű minősítésnek ugyanúgy feltétele, mint maga a vizsgálat, vagyis a helyszín, a vízadó berendezés ismerete nélkül elvileg sohasem volna szabad a víz ihatóságáról kedvező véleményt mondani. (Kedvezőtlen vizsgálati eredmény esetén a véleményhez nem kell helyszíni szemle.) A gyakorlatban ez úgy látszik megoldhatónak — figyelembe véve a jelenlegi adottságokat —, hogy a vizmu, az illetékes KÖJÁL és VÍZIG, a feladatokat megfelelően megosztva, állapítsa meg a pontos vízutánpótlási területet, a területen szóba jövő mérgező, ill. káros anyagok listáját; a veszélyeztetettség reális figyelembevételével ennek alapján állítsák össze az adott vízmű-telepre vonatkozó vizsgálati programot. Ha a hidrogeológiai védőterületet előzőleg még nem jelölték ki, ennek pótlása szükséges, hiszen a jelenlegi (régi) védőterületi rendelet (11/1961 EüM—OVF) is előírja ezt. A mélyfúrású kutak esetében, amelyek a helyi szennyezés ellen védettek, szintén foglalkozni kell a kérdéssel, mivel a vegyi szennyezés előbb-utóbb akkor is elérheti a kutat, ha a vízutánpótlási terület és a kút