Hidrológiai Közlöny 1977 (57. évfolyam)
9. szám - Lorberer Árpád: Hidrológiai adatok a mélységi vizek mozgásviszonyainak ismeretéhez
396 Hidrológiai Közlöny 1977. 9. sz. Lorberer A.: Hidrológiai adatok zünk. Az észlelt helyi geotermikus anomáliák ugyanis csak a konvektív hőszállitással magyarázhatók, mert a hővezetési jellemzők alapján a vastagabb üledéktakaróval rendelkező süllyedékekben kellene negatív hőanomáliát kimutatnunk. A szivárgási sebességnek a hőfluxusváltozás alapján való meghatározásához a rendelkezésre álló adatok nem elégségesek. A vízforgalom mennyiségi jellemzésére — gyakorlati okokból — a permanens kúthidraulikai összefüggéseket alkalmazzuk, holott a vízmozgás permanens volta általában nem igazolható, egyes esetekben pedig cáfolható. A Magyar Medence dinamikus vízkészletének vizsgálata során Szebényi L. (1972) feltételezte a Darcy-törvény érvényességét, a kötöttebb rétegek batását csak a szivárgási tényező csökkentett értékével vette figyelembe. A finomszemcsés-iszapos rétegekben a valóságban a mikroszivárgás törvényszerűségei érvényesülnek. Ahhoz tehát, hogy a bennük lejátszódó vízmozgást is közelítőleg potenciálos szivárgásnak tekinthessük, legalább az I 0 küszöb gradiens (Kovács Oy.: 1972) értékét kellene pontosabban ismernünk. Ebben az esetben a rétegsor egyes agyaglencséit áramlási holttereknek kellene tekinteni. A küszöbgradiens laboratóriumi meghatározása a mélyebb rétegekből vett mintákon viszont csak abban az esetben célszerű, ha biztosítani tudjuk a zavartalan magvótel mellett a rétegben uralkodó vízhőmérsékleti- és más fizikokómiai körülményeket is. Ilyen vizsgálatokat végez pl. a VSZEGINGEO (Moszkva) kutató kollektívája. További nehézséget jelent az áteresztőképesség változásának meghatározása. Csak a részletes helyszíni próbaszivattyúzási-visszatöltődési vizsgálatoktól remélhetünk megbízható rótegparamétereket, ezek azonban legtöbbször csak egy-egy terület legjobb vizadóira végezhetők el. A természetes felszínalatti vízforgalom mennyiségi meghatározása ezért jelenleg egyes jobban feltárt szelvényekre korlátozódik, a geohidraulikai számításoknál figyelembevett paraméterek gyakran csak nagyságrendi becslések (pl. Böcker T. és társai: 1975.). A nagyalföldi mélysüllyedék és a Bükkalja területén a MÁFI és a VITUKI által végzett rétegvízszint-észlelések az utóbbi években a felszínalatti vizekben lejátszódó nemstacionárius mozgásfolyamatokra vonatkozóan is szolgáltattak adatokat. A mélységi vizekben lejátszódó időszakos nyomásváltozások nagysága általában a mélységgel növekedik (Rónai A.: 1975.). Ez a jelenség valószínűleg az összlet tározókapacitásának, illetve az egyes rétegek piezovezetőképességének változásával függ össze. A szabadfelszínű rétegek a megcsapolási és utánpótlási viszonyokban bekövetkezett változásokra a tározott készlet változásaival reagálnak {Székely F.: 1973), amely csak kismértékű nyomásváltozást eredményez. A mélyebb rétegekben egyre nagyobb mértékben érvényesülnek a viz rugalmas tulajdonságai. A többé-kevésbé zárt, nyomás alatti víztartók ,,S" távozási tényezője ugyanis két nagyságrenddel is kisebb lehet, a ,,T" transzmisszibilitás viszont csak kismértékben csökken. Emiatt a TjS piezovezetőképesség növekedik; a nyomáshullámok gyorsabban terjednek és a távolabbi területeken bekövetkezett változások hatása is észlelhető. (Bükkábrány — 4. kútcsoport vizsgálata: Liebe P.—Lorberer Á. 1974.), Mivel mind a megcsapolások vízelvonása, mind az utánpótlás intenzitása folyamatosan változik, sőt gyakran a légnyomás-változásoknak és a földkéreg árapály-jelenségeinek stb. hatása sem hanyagolható el, ezért ma még kevés adattal rendelkezünk ahhoz, hogy a rétegvizek időszakos nyomásváltozásait részletesen is elemezzük, esetleg árvizek vagy földrengések előrejelzésére is felhasználjuk. A felszínalatti vízkészletek fokozódó hasznosítása, a nagy belvízlevezető- és öntözőrendszerek, tározók kiépítése következtében egyre inkább számolnunk kell a természetes állapot módosulásával, a vízkivételek, illetve az egyéb mesterséges beavatkozások hatásával is. Mesterséges beavatkozások hatása a medenceüledékek természetes vízforgalmára Ismeretes, hogy a medenceüledékekben lejátszódó háromdimenziós szivárgási rendszereken belül az egyes természetes megcsapolások nagyságrendjétől, illetve a földtani-szerkezeti adottságoktól függően kisebb regionális — intermedier — és lokális áramlások különíthetők el, amelyek lényegében a különféle másod-, harmad- és negyedrendű felszínalatti részvízgyűjtőknek felelnek meg (Erdélyi M.: 1975.). Az egyes víztermelő kutak vagy kútcsoportok a felszínalatti lefolyási rendszer egésze szempontjából olyan újabb helyi megcsapolások, amelyeknek a hatása elsősorban a kitermelt víz mennyiségétől, kisebb mértékben pedig a vízkivétel helyétől függ. A különféle vízművek, külfejtések várható depressziójának előrejelzésére hazánkban is igen sokféle eljárást alkalmaztak vagy dolgoztak ki. Közülük a legkorszerűbbek azok a számítógépes feldolgozások, amelyek — bizonyos rögzített megcsapolási adottságok mellett — egy-egy nagyobb vízföldtani tájegység egészére kiterjedő prognózisokat biztosítottak (Pl.: Székely F.: 1974.). A legtöbb modell kétdimenziós áramlási viszonyok figyelembevételével készült, ezért főleg a felszínközeli rétegekre alkalmazható. A rétegvíztermelés tényleges térbeli és időbeli hatásainak vizsgálatát jelenleg döntően meghatározzák az észlelőhálózatok telepítési adottságai és a termelőkutak időszakos hidrodinamikai vizsgálatának műszaki és anyagi lehetőségei. A zavartalan állapotban érvényes hidrogeológiai jellemzőket a legtöbb esetben csak l:100 000-es részletességgel tudjuk dokumentálni, a termeléssel befolyásolt állapot megbízható vizsgálatához viszont 1:25 000-es vagy még részletesebb feldolgozás szükséges. A vizsgálatok emiatt elsősorban a koncentrált vízkivételek közvetlen környezetére korlátozódnak és mindenekelőtt vízminőségi vonatkozásban biztosítanak az eredeti természetes állapottal összehasonlítható eredményeket. Szeged és környéke az Alföld legismertebb regionális megcsapolási területe, ahol az édesvizet tartalmazó negyedkori és felsőpliocén durva-törmelékes összlet vastasága a 800 m-t is eléri. A feláramlást a piezometrikus szintek mélységi eloszlása (Almássy E.: 1962.) mellett a rétegvizek gázossága, kémiai összetétele és magas hőmérséklete is bizonyítja. Az ivóvízkutak többsége szabad kifolyású, főleg az 150—600 m közötti középső- és alsópleisztocén homokrétegeket csapolják meg. A folyamatos mozgásban levő, kisebb fajsúlyú rétegvíztömeg a vegyi összetétel szerint is egyértelműen elhatárolható a magasabb sótartalmú, „telepfolyadék-jellegű" hévizektől.
