Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)

12. szám - Lorbererné Szentes Izabella–Lorberer Árpád: A földtani szerkezet és a természetes felszínalatti vízáramlások kapcsolatának vizsgálata egy Duna–Tisza-közi példaterületen

538 Hidrológiai Közlöny 1976. 12. !>z. A földtani szerkezet és a természetes felszínalatti vízáramlások kapcsolatának vizsgálata egy Duna-Tisza közi példaterületen LORBEHERNÍ SZU NT KS IZABELLA« — LORBERER ÁRPÁI)** A legutóbbi 15 év során végzett elméleti vízföldtani és hidrológiai kutatások (Almássy E. : 1 962; Erdélyi M.: 1967—73; Rónai A.: 1963—1972; Simon L.: 1964;' Szebényi L.: 197 — 73; Tóth J.: 1963—67 stb.) egyre pontosabb képet adnak a Magyar Medence rétegvízforgalmának törvényszerűségeiről. Rámutattak a különböző korú képződmények vízkészlete közötti kölcsönhatásokra, a rétegvizek kémiai összetételének ós nyomásviszonyainak egyes összefüggéseire, a medencében kialakuló természetes áramlásokra, illetve az utóbbiak létrejöttének feltételeire (szivárgási küszöbgradiens: Kovács Oy.: 1972). A Magyar Medence hidrodinamikai szintézisének megalkotásához azonban még igen sok kérdés vár megoldásra. Ezekhez szeretnénk néhány újabb adat és módszer isi Mertetésével hozzájárulni. A példaként ismertetésre kerülő terület (1. ábra) nem tekinthető önálló tájegységnek: nyugaton a Csepel szigetet ós a Dunavölgy E-i, keleten pedig a Duna—Tisza közi homokhátság ÉNy-i határvidékeit foglalja magába. A vizsgált terület földtani felépítése és szerkezete A felszínen majdnem kizárólag holocén és újpleisztocén kori, folyóvízi és szélhordta üledékek találhatók, a felsőpannóniai homokos összlet egyetlen feltárása Dunavarsány közelében (Nagyvarsányban) van, a Soroksári Dunaág mellett. A mélyföldtani felépítésre és a szerkezeti viszonyokra vonatkozóan elsősorban a területen végzett szénhidrogénkutatás szolgáltatott adatokat. A geofizikai mérések Bugyi község közelében gravitációs maximumot, Alsónémedi térségében pedig minimumot mutattak ki. 1947-ben a maximum területén lemélyített Bu-1. jelű fúrás már a felszíntől —232 m mélységben elérte a medencealjzatot, feltárva az ún. bugyi-ürbőpusztai eltemetett alaphegységrögöt. A bugyi szerkezet környékét az 1960-as évek elején részletesen is megkutatták, a fúrásadatokat többízben feldolgozták (Kőrössy L.: 1953, 1963; Juhász A.: 1964; Csíky G.: 1968). Az eredmények alapján a Bu-5. jelű fúrásban elért felsőperm-alsótriász agyagos-márgás rétegeket tekinthetjük a terület legidősebb ismert üledékes kőzeteinek. Magának a rögnek a tömegét túlnyomórészt alsó- és középső-triász mészkő, ill. dolomit alkotja, amelyre felsőkréta-alsóeocén kori szárazföldi összlet települ az északi oldalon és a szárnyakon. A D-i oldalon lemélyített Bu-4. jelű fúrás 600 m vastag miocén piroklasztikumot tárt fel anélkül, hogy az idősebb képződményeket elérte volna. Az alap hegységnek a Bugyi környékivel azonos kifejlődést! középső triász dolomitját az Si-2. és az Uh-1. jelű fúrások is elérték. A feltárt karbonátos képződmények bükki (dinári) kifejlődé* Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság, Budapest. ** Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest. sűeknek bizonyultak (Térképmagyarázók: 1966— 1967), emiatt Wein Gy. (1969) a magasrög környezetét az ún. Igal-Bükki eugeoszinklinálishoz sorolta. A terület délkeleti része az ún. Lóczy-küszöb prekambriumi-paleozóos kristályos kőzetövéhez tartozik, a két szerkezeti egységet egymástól a Zágráb-Kulcsi fő szerkezeti vonal választja el. Az eugeoszinklinális északi elhatárolása területünkön eléggé bizonytalan. Az egyes szerzők általában a délegyháza-alsónémedi tektonikai árok (gravitációs minimum) környezetében feltételezik a Magyar Középhegységi vályú eltérő kifejlődésű paleo-mezozóos összletének, illetve a két geoszinklinálist elválasztó Balaton-Velencei kristályos vonulat folytatásának megjelenését. Szádeczky-Kardoss E. (1973) ugyanitt jelölte meg az ún. ,,Középhegységi betolódási szutúra" nyomvonalát, amely az ún. Balaton- és Darnó-vonalaknak felel meg. A Darnó-vonaltól É-ra lemélyített újabb mélyfúrások (Pelsőc, Nagybátony) eredményei alapján ismételten felmerül a két üledékgyűjtő rátolódásos, tektonikus érintkezésének valószínűsége is. Ennek lehetőségére a Középhegység felszíni részének, illetve a Budai hegységnek a szerkezeti viszonyai alapján már sokan rámutattak (Pávai-Vajna F.: 1930; Ilorusitzky F.: 1943; Szentes F.: 1948; 1961; Alföldi L.: 1968; Wein Gy.: 1969). A szerkezeti viszonyok vizsgálata nemcsak a rétegvizek áramlási viszonyai és az egyes vízfajták kapcsolata szempontjából fontos, hanem —>- a két geoszinklinális mezozoikumának eltérő karsztvízföldtani stijátosságai miatt — döntő jelentősége van a terület aljzatának a budapesti hévizek alááramlásában játszott szerepe megítélésénél (Vendel M.—Kisházi P.: 1963—64.). A túl magasított mélyföldtani szelvényeken (2/a-b ábra) markánsan jelentkezik a bugyi-ürbőpusztai triász rög aszimmetrikus, pikkelyes felépítése DDK-i irányban, míg NyDNy—KÉK-i irányban szimmetrikus sasbércnek tekinthető. A felpikkelyeződés nem helyi jellegű, hanem az ún. Zágráb—Kulcsi fő szerkezeti vonal mentén tovább nyomozható Új hártyán—Farmos felé. Kialakulása a középhegységi, mecseki stb. analógiák (Szentes F.: 1961; Wein Gy.: 1969) alapján a „középső" krétában lejátszódott intenzív kompressziós mozgásokra (ausztriai fázis) vezethető vissza, amikor az Igal-Bükki üledékgyűjtő még az ún. geoszinklinális állapotban volt. A későbbiekben részben további térrövidülés, részben lazulás által másodrendű diszlokációs övek alakultak ki (Kőrössy L.: 1963), amelyek az alaphegységet magas és mély rögvonulatokra tagolták (paleogén szerkezeti építmény), majd az újabb mozgások