Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)
9. szám - Ördög Vince: Eljárás algatörzsek közepes tűréshatárának megközelítésére toxikológiai tesztelésnél
418 Hidrológiai Közlöny 1976. 9. sz. Ördög V.: Eljárás algatörzsek hasonlíthatjuk össze, ha a kiindulásnál a tenyészedényekben azonos az alga mennyisége. Ezt azonos számú alga adagolásával nem érhetjük el az eltérő fajok méretbeli különbsége miatt. Az azonos mennyiségű algát ebben az esetben feltételezhetően az azonos szárazsúly jelentheti. Az egyes fajok között létrehozhatók a szárazsúlyok indexei (SZÍ = = X algafaj egy egyedének szárazsúlya osztva Y faj egy egyedének szárazsúlyával), amelyek valamelyest egyszerűsítik a munkát. A Felföldy [1] által összegyűjtött módszerek segítségével könynyen meghatározhatók a szárazsúlyok és az ezeknek megfelelő algaszámok. Majd egyszerű aránypárral kiszámítható, hogy az egyik faj egv egyedének súlya hány másik fajba tartozó egyed súlyával egyenlő: ^r , Y Kiszárított anyag súlya " ' ^ b Kiszárított anyag összalgaszáma X a és X b: a és b algafaj egy egyedének súlya. Ha a szaporítási körülmények állandók, akkor viszonylag hosszú ideig helyesnek tarthatók ezek az indexek. Tehát nem szükséges minden kísérlet kezdetén meghatározni a szárazsúlyt, az ennél sokkal gyorsabb sejtszámolással is biztosíthatjuk az azonos kiinduló algamennyiséget. A szer hatására azonban a sejtek mérete és fajsúlya változhat ezért a kísérlet végén az értékelést feltétlenül szárazanyagméréssel végezzük el. Ismert hatásmechanizmusú szercsoport vizsgálatánál a fent leírt módszer elhagyható, ha a hatásmechanizmusnak megfelelő élettani vizsgálatokkal végezzük az összehasonlítást. A fotoszintézisgátló herbicideknél, pl. a triazinoknál a sejtek színanyagtartalmának (a-klorofill) összehasonlítása lehet mérvadó. Az élettani vizsgálatoknál nem téveszthető szem elől, hogy kizárólag baktériummentes tenyészeteket használhatunk a kísérletekben. Az algák a szaporodáshoz, fajuktól függően, különböző tápelemeket igényelnek. Szükségszerű tehát, hogy a kísérletekben a fajok igényeinek megfelelően más-más tápoldatot használjunk. A tápoldat azonban hatással van a vizsgált szerre és befolyásolja az algák szaporodás változásának mértékét is [2]. A szerek a tápoldat pH-j ától függően más metabolittá alakulnak át: pl. a triklórfon savas közegben triklóretilalkohollá, míg lúgosban DDVP-vé alakul át [7], A H +-koncentráció az algák szaporodását is befolyásolja, amennyiben azok csak meghatározott pH-intervallumban szaporodnak. A tápoldat pH-jának megjelölése tehát két szempontból is fontos. Míg a kiinduló algaszám és a tápoldat minősége nagymértékben befolyásolja a szerek hatását, addig a tápoldat mennyiségének növekedése elenyésző hatású. Több tápoldat, de változatlan mennyiségű alga vizsgálatakor a mérgezéshez szükséges szerkoncentráció csak jelentéktelenül növekszik a tápoldat mennyiségének növekedéséhez képest [3]. Az egyes szerzők a teszteléshez kémcsöveket 5 vagy 6 ml tápoldattal [4, 12], 100 ml-es Erlenmeyer-lombikokat 20, 25 vagy 50 ml tápoldattal [3, 4, 13] vagy 300 ml-es E)rlenmeyerlombikokat 100 ml tápoldattal töltve [8, 10] használtak. Ez utóbbit kísérleteimben különösen jónak találtam. A sterilezett, majd adott szerrel kezelt és meghatározott mennyiségű algával beoltott tenyészeteket a túlzott felmelegedés elkerülésére az általában optimális 6000 luxnál kisebb fényerősséggel célszerű megvilágítani. A munka során 4 db 40 W-os 120 cm hosszú fénycsövet használtam, ami kb. 2000 lux fényerősséget biztosított és a hőmérséklet sem emelkedett 22—24 °C fölé. A fénysötét periódusok 12—12 óra nagyságrendűek voltak. Az algák táp-, fény- és hőigények kielégítése után a kísérlet második szakasza, a növényvédőszernek a tenyészedényekbe történő adagolása következik. Növényvédőszerek adagolása a tenyészetekhez Két lehetőség van a növényvédőszerek tesztelésénél: tiszta hatóanyagot vagy gyári készítményt vizsgálunk. Az előbbinek inkább elméleti, míg az utóbbinak főleg gyakorlati jelentősége van, hiszen a szerek közvetlenül csak ilyen formában juthatnak a vizekbe. A szer toxikusságá főleg a hatóanyagtól függ, de nem mellékes a segédanyagok jelenléte sem. Mullison [6] vizsgálatai szerint a segédanyagok sokszor mérgezőbbek, mint maga a hatóanyag. Saját eredményeim alapján ugyanezt nem állíthatom, bár bizonyára léteznek ilyen szerek. A toxikusság mértékét helyes mindig a hatóanyag megjelenési formájától függően (folyékony, szilárd, granulált) meghatározni. Fel kell tüntetni a szer vizsgált koncentrációit hatóanyagban és hatóanyagtartalom-százalékban kifejezve. A megfelelő kritikával értékelt eredmények csak így hasonlíthatók össze más irodalmi adatokkal. A szert közvetlenül az algával történő beoltás előtt juttassuk a steril tápoldatba. Ha fordított a sorrend, akkor az algák egy része nagyobb szerkoncentrációval találkozik, ami meghamisíthatja az eredményt. A szert oldjuk desztillált vízben és készítsünk belőle olyan törzsoldatot, amiből I ml-t a tápoldatba adva a kívánt koncentrációt kapjuk. Kivételes esetben, nagyon rossz vízoldékonyságú szer vizsgálatánál használhatunk szerves oldószert is. Az oldószer mennyisége ilyenkor ne haladja meg a tápoldat 1%-át és a kontrollhoz is adjunk belőle ugyanilyen mértékben [4]. Az éppen hatásos koncentrációk helyes kiválasztásához előzetes kísérletre és bizonyos fokú gyakorlatra van szükség. Először célszerű 0,01, 0,1, 1, 10 és 100 ppm vizsgálata, majd ezután a megfelelő koncentráció-sor kiválasztása. Ennek ismeretében meghatározhatjuk azt a koncentrációt, ami az algák szaporodását 50%-ban gátolja (EC 5 0 = = effectívj concentratio = TLm = tolerantiae • limes medialis). A kísérlet végére ki nem zöldült, tehát makroszkopikusan megfigyelhető szaporodást nem mutató tenyészetekből friss tápoldatba való oltással pedig azt a koncentrációt állapíthatjuk meg,
