Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)

3. szám - Dr. Oroszlány István: Üzemi belvizek keletkezésének dinamikája

114 Hidrológiai Közlöny 1976. 3. sz. Kovács L.: A mezőgazdasági vízgazdálkodás 5. ábra. Részvíz gyűjtők mezőgazdasági méretezési lapja Puc. 5. EAÜHK K cejibCK0X03aücmeeHH0My nvoeKmupoeanuw iacmnbix eodocőopoe Fig. 5. Agricultural dimensioning sheet of sub-catchments Az 5. ábra pedig az egyes részvízgyűjtők mezőgazdasági méretezésére alkalmas számítás táblázatos megoldását mutatja be. A fajlagos vízhozamadatok tehát most már hűen tükrözik mind a nagytérség, mind az üzem, valóságban lehetséges fizikai állapotából származó levezetési igényeket. Mégis szükséges a gazdaságosabb méretezés okszerű lehetőségeinek kihasználása érdekében további módosító tényezők bevezetése. Ehhez meg kell ismertetni a korábbi „Tűrési-idővel" szemben alkalmazott ,,levezetési alapidő" fogalmát, illetve az abból adódó ,,időszorzók" alkalmazását (2. táblázat). Hosszú mezőgazdasági és hidrológiai idősorok elemzése azt mutatta, hogy a levezetési alapidő a télvégi levezetés alapja. A télvégi vízterhelés, amelyből a felszínt terhelő levezetési igény adódik, az éjszaka-nappali hőingás következtében sajátos lefolyási körülményeket teremt, eltérően a nyári állapottól. A mérések azt mutatták, hogy a viszkozitásváltozás, illetve a halmazállapotváltozás a vizsgált gyakoriságú esetekben 13—15 napnál hamarabb nem teszi lehetővé a vízfelesleg levezetését. Ez tehát a folyamat alapideje, amelyet rövidíteni a természeti hatások miatt nem lehet. Szükséges volt azonban a lehetséges esetekben az alapidő módosítása. A szántó károsodik, ha a vetés vagy egyéb művelet, a nagy víztartalom, a talaj teherbíróképességének hiánya miatt késik, a szántóknál tehát be kell tartani az alapidőt. Nem ez a helyzet a rét, legelő és erdő esetében. A levezető rendszer gazdaságos méretezése érdekében ez utóbbiaknál ,,időszorzókat" vezettünk be, amelyek az alapidőt (14 nap) egységnek véve, 1,5—2,0 értéket vehetnek fel. Ezeket az időszorzókat mutatjuk be a már hivatkozott 2. sz. táblázatban. Az így meghatározott levezetési értékek ezek után teljeskörűen felölelik a terület minden mezőgazdasági ága, tehát nem csupán a szántóföld, hanem a rét, a legelő és az erdőterületek fajlagos levezetési igényét is. A nem termőhelyek és települések külön meghatározható vízhozamát csak a nagy rendszerek tervezésénél kell figyelembe venni, koncentrált terhelésként. A következő lépés azoknak a vízvezető vonalaknak topográfiai kinyomozása, amelyek alkalmasak lesznek a már lehatárolt részvízgyűjtők vízelvezetését megoldani. Itt is hangoztatni kívánom azt a kézenfekvő gondolatot, hogy bármilyen is a nagyüzemi táblásítás igénye, az érvonulatok a gravitáció törvénye értelmében mindig inhomogén elemként bontják meg az „adminisztratív" táblát, szükséges tehát a domborzati viszonyok elsődlegességét biztosítani a táblásításnál is. A kialakított vízgyűjtők csatornahálózata ezek után a már foltszerűen eloszló talajkategóriák, az azokon kialakított terményszerkezet térbeli terhelésére, az agronómiai állapotszorzók és időszorzók megfelelő módosításával, mint síkbeli megoszló terhelésekre méretezhető. Erre a célra készítettük a 6. ábrán bemutatott „csatornák méretezési lapja" táblázatos számításunkat. A hidraulikai számításaink eredményét végül összefoglaló táblázatban szemléltetjük, amely gyors áttekintést ad a területről (3. táblázat). A fentiekből kitűnik, hogy a vízrendezési tervezést az agronómiai és műszaki tervező csak közös, egységes beavatkozással elégítheti ki. Tulajdonképpen a korábbi vízrendezés-tervezést fel kell válta-