Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

4. szám - Urbancsek János: Magyarország rétegvíztározói

Dr. Urbancsek J.: Magyarország rétegvíztározói Hidrológiai Közlöny 1973. 4. sz. 183 tarján területén is, csak az a kényszerítő körülmény teszi szükségessé, hogy a környéken jobb mélységi víztározó nem áll rendelkezésre. Az alsóoligocén hárshegyi homokkő erősen cementált, tömör képződmény; a középsőoligocén kiscelli agyag kifejezetten vízzáró; a felsőoligocén glaukonitos homokkő, áteresztőképessége pedig ugyancsak csekély. Ez utóbbi lerakódások vízkészletét Nógrád megyében Salgótarján, Kazár, Mátraszele és még több helységben hasznosítják, bár a kutak fajlagos vízszolgáltatása 5, 10, 15 l/p/m és a víz agresszivitása miatt vastartalma is 0,5— 2,5 mg/l között változik, sok esetben pedig még ennél is nagyobb. Az új harmadkorban a paleogén vonaltól délre, azzal megegyező csapásban az ország középső részén újabb tengerelöntés történt és csak az Alföld déli részén maradt némi szárazulat. Tehát nagyon megváltozott a tenger és szárazföld aránya, ugyanis csaknem az egész pannóniai medencét szigettenger uralta. Ennek megfelelően sok durvaszemcséjű üledék halmozódott fel és benne a tufaszórás vagy több száz méter vastagságba, vagy nyomokban, mindig fellelhető. Budapesten és környékén a partszegélyi homokos, kavicsis alsómiocén burdigalai lerakódások vízszolgáltatása igen jelentős, de elterjedése — feltételezhetően a későbbi eróziós lehordás miatt — nem általános. Az előbbi lerakódások a Dunántúlon ismeretlenek és szerepét a helvét homok, kavics és konglomerátum veszi át. A Sopron környéki miocén szinteket megcsapoló kutak ezekből a rétegekből kapják vizüket és az itteni laza kavicsok jó vízszolgáltatók. Ezzel szemben a Dunántúli Középhegységben a devecseri szerkezeti árkot kitöltő helvét képződmények, a rétegek cementáltságától függően igen változatos áteresztő képességről tanúskodnak. A mélyebb konglomerátumok általában annyira tömöttek, hogy legtöbbször csak a felette levő homok alkalmas víznyerésre. Devecseren (K. 19.) a törpevízmű kútjával ebből a helvéti homokból 43 m mély üzemi vízszinten 260 l/p vizet lehetett a felszínre hozni. Ajkán és Kislődön viszont a 30—50 m-ben levő konglomerátum vízszolgáltatása nagyon változatos. Az előbbi helységben 30—-50, az utóbbi helyen pedig már 120 l/p víz termelhető ki. A Móri szerkezeti árokban Móron (K. 80.) telepített kút 150 m-ig helvét homokot tárt fel, de csak kevés, mindössze 35 l/p vizet termel. Nem sokkal jelentősebb a mecseki helvét lerakódások teljesítőképessége sem. A mánfai völgyben telepített kutak fajlagos vízszolgáltatása 2—-10 l/p/m között váltakozik. A dunántúli középsőmiocén tározó kőzetekből tehát jelentős vízhozam nem várható, legfeljebb valamely töréses szerkezetben vezetett víz feltárásával lehet jobb eredményt elérni. Az alsó- és középsőmiocén porózus üledékeknél sokkal jelentősebb víztározók a tortonai tengeri lerakódások és a szármáciai laza mészkő. A Dunántúli Középhegységben, a Váli völgyben, Alcsutdobozon (K. 3.) az 50—60 m-ben feltárt laza mészkő 600 l/p vizet szolgáltat. Törökbálinton és Érden pedig a laza kavicsos, homokos középsőmiocén vízvezető rétegre telepített kutak fajlagos vízhozama 80—100—-120 l/p/m. Még jobb víztározó a balatonmenti szármáciai laza mészkő, ahol már kis mélységből 800—1000 1 víz termelhető ki percenként. Az Északi Középhegység miocénkori vízkészlete elsősorban a burdigalai és helvéti, valamint tortonai porózus rétegekben tározódik, és a szármáciai laza mészkő szerepe alárendelt. A vulkáni tufából való vízfeltárás mindig sok bizonytalanságot rejt magában. Hogyha üde kifejlődésű, porózus, akkor jó vízvezető; a bontott, bentonitosodott tufa azonban vízzáró. A nagy mélységben levő miocén üledékek hévízkészletét még csak kevés helyen tárták fel. Dávodon (K. 47., K. 50.) a 400 m-ben megnyitott helvéti konglomerátumból a kifolyó víz 200 l/p és 19 m-es üzemi vízszint mellett lehetett csak 610 1 38 °C-os vizet kitermelni percenkint. Ezzel szemben Gödöllőn (B. 74.) és Táskán (K. 5.) az 1000 m-ben feltárt homokrétegeket megcsapoló kutak vízhozama 1000 és 400 l/p. Dunapatajon (K. 81.) viszont a 444 m-től 535 m-ig megnyitott helvéti konglomerátum semmi vizet sem szolgáltatott. A miocén üledékeket tehát csak ott érdemes termelésbe állítani, ahol a negyedkori, vagy felsőpannóniai képződmények nem fejlődtek ki, vagy vízadó képességük nem kielégítő, mert a durvaszemcséjű miocén lerakódások sok helyen annyira tömöttek, hogy víztározásra alkalmatlanok. Kivételt képez azonban tortonai és szármáciai laza mészkő. A harmadkori mélységi víztározók közül legjelentősebbek a pliocén porózus lerakódások. Amint az 1. táblázatból kitűnik, a Dunántúlon a kutak 74%-a ezekből a rétegekből kapja vizét, de az Északi Hegyvidéken is ezt tárja fel a kutak 38%-a. Jelentősége, bár a táblázatból nem tűnik ki, az Alföldön sem alárendelt, mert a hévíz kutaknak több, mint 95%-a a felsőpannóniai porózus szinttájat nyitja meg. Ujabban pedig a Jászsági süllyedéken és környékén a 600—800 m-ben feltárt langyos vizet a lakosság vízellátására és ipari, valamint mezőgazdasági vízszükséglet kielégítésére is felhasználják. A pannóniai medence általános elöntése a pliocénben következett be és ekkor a középhegységek kiemelt tömegének kivételével az egész országot kezdetben mélyebb, majd a felsőpannóniai alemelet idejében sekély beltó öntötte el, és ennek a porózus üledéke — a negyedkori képződmények után — hazánk legjelentősebb víztározója. Az alsópannóniai alemelet elsősorban márgás kifejlődésű, de az olykor nagy vastagságban feltárt homokkövek sem alkalmasak jelentősebb vízmennyiség befogadására. így ezeket az üledékeket csak igen kevés helyen nyitották meg, de ott is kedvezőtlen eredménnyel. Annál nagyobb jelentőségűek a felsőpannóniai laza homokfelhalmozódások. A rodáni földkéregszerkezeti mozgások következtében a mindjobban elsekélyesedő tengerbe igen sok durvaszemcséjű üledék halmozódott fel és ezek azok a rendkívüli jelentős víztározók, ame-