Hidrológiai Közlöny 1970 (50. évfolyam)
5. szám - Egyesületi és Műszaki hírek - Könyvismertetés
216 Hidrológiai Közlöny 1970. 5. sz. Dr. Gulyás P.: Biológiai teszt-módszerek Untersuehungen habén wir die Qualifizierung von sieben Abwassern mit versehiedenen Toxizitáten gezeigt. Von diesen Abwassern waren zwei sehwaoh, drei mittelmassig und wieder zwei stark vergiftend. Obzwar sich im Falle der als Beispiel erwáhnten Abwásser die im Schrifttum empfohlenen 10 Sicherheitsbeiwerte — mit denen durch Multiplizierung der Grenzwerte der mittleren Toleranz eine die Lebewessen nicht schádigende Verdünnung berechnet werden kann — als zu gross erwiesen habén (durchschnittlich zwischen 6—7), obwohl die Daphnia magna bei den Fischen den sehádlichen Einflüssen besser wxdersteht, haltén wir den Faktor 10 aus Gewasserschutzrücksichten für notwendig. KÖNYVISMERTETÉS ,7. A. Fedoszejev: A víz keletkezéséről, mennyiségéről és a Földön való körforgásáról szóló ismeretek fejlődése. ,,Nuuka", Moszkva kiadása, 1967. 130 o., 17 ábra, 11 tábl., 142 irod., tárgym. Fedoszejev munkája — mint a címből is következtetni lehet — három fő fejezetre tagozódik. Az első fejezetben a szerző a víz (hidroszféra) keletkezését a Föld ós naprendszerünk keletkezésével hozza összefüggésbe. Részletes áttekintést ad a különböző kozmogóniai elméletekről, kezdve a régi indiai ós görög mítoszoktól napjainkig. Megállapítja, hogy a tudományosan megalapozott elméletek csak a XX. században láttak napvilágot. Már a század elején kétségbe vonták a teljes hidroszféra egyidejű keletkezéséről szóló elméleteket, amelyek feltételezték, hogy az óceánok vize a sűrű atmoszférából a földgolyó kihűlése után azonnal és egyszerre csapódott ki. Egyre jobban elterjedt az a vélemény, hogy az óceánok vizének tömege hosszú geológiai fejlődós eredménye. Különösen megerősödött ez a nézet azután, amikor a föld keletkezési elméletekben az elsődlegesen izzó, vagy fokozatosan felizzott anyagból való keletkezés elve (Kant—Laplace), a hideg úton való keletkezésének adta át helyét. (Feszenkov—Schmidt). A hidroszféra keletkezésének menete máig is vitatott kérdés maradt. Permanens, ma is tartó folyamatról van-e szó, vagy befejezett nek tekinthető ? Jelenleg a kutatók nagy többsége egyetért V. J. Vernadszkij véleményével a hidroszféra ősi keletkezéséről. A legmodernebb kutatások szerint egyébként a bioszférában a vízmérleg gyarapodó és csökkenő oldalai egyensúlyban vannak. A második fejezetben a szerző a Földünkön található víz mennyiségi megismerésének folyamatát boncolgatja. Ismerteti a legkülönbözőbb kutatók (Kossina, Meinardus, Lvovics) számításait és arra a megállapításra jut, hogy csak az óceánok és glecserek vízmennyiségét lehet pontosan meghatározottnak tekinteni. Óriási az eltérés az egyes kutatók adatai között a tavak vízkészletére vonatkozóan (IP. Halfbass: 250 000 km 3, Lvovics: 750 000 km 3, Neisse: 230 000 km 3). Az idevonatkozó adatok pontossága nagy jelentőségű és legalább megközelítő meghatározásuk a hidrológiai tudomány fontos feladatai közé tartozik, hiszen a föld édesvíz készletének jelentős része a tavakban tározódik. A felszínalatti vizek tekintetében szintén jelentősen eltérő adatokat publikálnak a különböző szerzők. A földkéreg (litoszféra) egészére vonatkozóan viszonylag egyeznek az eredmények (Lukasevics, Vernadszkij, és Clark szerint a litoszféra súlyának kb. 1,8—2,4%-a víz). A magmatikus ós üledékes kőzetekre vonatkozó differenciált számítások viszont már lényegesen eltérő eredményeket adtak. Megemlítendő emellett, hogyamennyiben bebizonyosodik egyes tudósoknak azon véleménye, hogy- a földkéreg nem osztható fel mereven óceáni és szárazföldi egységekre, és hogy ezek az egységek kőzettanilag és rétegtanilag hasonlóak lehetnek, akkor a felszín alatti vízkészletekre vonatkozó becslések az eddiginél is pontatlanabbá válnak. A víz körforgásáról szóló ismeretek fejlődésót tárgyalja a harmadik fejezet. Ez a terjedelménél fogva legnagyobb fejezet négy részre oszlik, időrendi osztás alapján. Az első részben az ókori természetfilozófusok elképzeléseit taglalja a szerző (Arisztotelész, Sztrabon). Részletesen idézi Lucretiust, akinek a víz körforgásáról alkotott elképzelése lényegében megegyezik a valósággal. Megemlíti a szerző Marcus Vitruvius Pollio munkásságát is, amelyben először találkozunk a felszínalatti vizek csapadék — beszivárgásból való keletkezésének elméletével. Utal Thales-re és Platón-ra is, akik szerint a folyók és források a kőzeteken átszivárgó és feltörő tengervízből erednek. A fejezet második része a középkor ós a reneszánsz természetfilozófusainak nézeteit taglalja; megállapítja, hogy az ókorral szemben visszafejlődés tapasztalható, főleg az egyházi dogmák hatására. Ezekben az időkben főleg az arab tudósok ápolták és fejlesztették az ókori elméleteket. Leonardo da Vinciről a szerző megállapítja, hogy elméleteit elsőkónt próbálta gyakorlatilag is alátámasztani. A víz körforgásáról alkotott újkori nézetek alapjait Leonardo vetette meg. (A tengervíz földalatti csatornákban cirkulál és innen táplálkoznak a források, folyók, míg az atmoszféra és a csapadék hatása jelentéktelen). Lényegében hasonló nézeteket vallottak később Descartes, Kireher ós Varenius. A XVI—XVII század tudósai vetették meg a víz körforgása tudományos értelmezésének alapjait (Galilei,Pascal, Torricelli, Viviani). Ekkor születtek az első meteorológiai műszerek is. A fejezet harmadik része megállapítja, hogy a tudomány minőségileg új eredményei a természet kísérletező tanulmányozásának köszönhetők. (Perrault első számításai a Szajna lefolyására vonatkozóan) Mariotte, Galilei, Wallisnieri kutatásai jelentik a további lépéseket ezen az úton. Itt említi meg a szerző a felszín alatti vizek keletkezésével kapcsolatos parázs vitákat is, amelyek végül is fi csapadékbeszivárgási elmélet győzelmét eredménvezték. A mind nagyobb tért hódító vízháztartási elméletnek köszönhetően a XVIII. sz.-ban megjelennek az első hozzávetőleges számadatok a víz körforgásáról. A fejezet negyedik része a kórdós tanulmányozásának legújabbkori eredményeit tárgyalja. Részletesen ismerteti Brückner munkásságát, Oppokov, Arago, Humphreys és Penck kutatásait, valamint általában az orosz hidrológia eredményeit (Vojejkov munkái). Végül táblázatok formájában ismerteti a legújabb és jelenleg elfogadott számítási eredményeket (Meinardus, Lvovics, Budiko), amelyek a Föld hőháztartási adataival egybevetve készültek. A vízháztartás egyes összetevői még ma sincsenek megfelelő pontossággal meghatározva. (Főleg & párolgás.) Befejezőben a szerző kitér az utóbbi idők egyik sokat vitatott kérdésére (a helyi párolgás hatására a víz körforgásában) ós megállapítja, hogy a 40-es évek végén a Szovjetunióban ennek túlzott jelentőséget tulajdonítottak, aminek az eredménye a nagy klimaátalakító vállalkozások kudarcában mutatkozott meg. Összefoglalva: J. S. Fedoszejev műve nagy részletességgel és alapossággal tárja elénk a víz keletkezéséről, mennyiségéről és körforgásáról alkotott nézetek fejlődését az ókortól napjainkig. A mű számot tarthat, a szakemberek széles körének (geológia, geokémia, földrajz, hidrológia stb.) érdeklődésére, mivel tárgyát komplex természettudományos alapon világítja meg. Szvetnik Antal (Szeged)
