Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)
9. szám - Kienitz Gábor: A síkvidéki vízgyűjtő hidrológiai vizsgálata
414 Hidrológiai Közlöny 1969. 9. sz. Hidrológia a területi vízgazdálkodás gyakorlatában III. pedig, hogy a belvízrendszer hatékony működése— cizciz az (2). feltétel teljesülése — hogyan mozdítható elő célszerűen végzett emberi beavatkozással. Az 1. fázis, az elemi vízgyűjtők összegyülekezése Az elemi vízgyűjtők S (1 ) (t) belvízmennyiségének kiürülése a qi lefolyás megszűnte után a párolgás és a beszivárgás függvénye lesz. Gyakorlati tapasztalatok szerint két esetet kivéve ez a kiürülés olyan időtartamon belül végbe szokott menni, amelyet a mezőgazdaság a leggyakrabban eltűr (a télvégi időszakban hosszabb ez az időtartam, nyári belvizeknél rövidebb, viszont a mezőgazdaság igénye is ilyen jellegű). A két kivétel: Az egyik a magas talajvízszínű területek esete, amikor a fedőréteg káros víztartalmát maga a talajvíz jelenti, vagy az kapilláris úton pótlást kap a talajvízből. A másik az egészen rossz vízgazdálkodási tulajdonságú talajok esete, amikor a talaj (mély talajvízállás mellett is) szivacsként megfogja a vizet. E két esetben a káros vízbőség elhárításával a szokványos belvízrendezési módszereken kívül—-az elsőnél a talaj vízszín alakulásának problémáival, illetve annak süllyesztési kérdéseivel, a másodiknál pedig a terület fedőrétegének különleges kezelésével (talajjavítás, mély szántás, mélylazítás, vakonddrénezés, alagcsövezés stb., példa ezekre a nyugatmagyarországi talajok esete), — külön is kell foglalkozni. Hazai belvízjárta területeink túlnyomó többségénél azonban számolhatunk azzal, hogy az elemi vízgyűjtők káros vízbősége még időben kiürül, és problémát már csak az első fázis által létrehozott tócsa okoz. Az elemi vízgyűjtők — amelyek öszessége a teljes vízgyűjőterületet jelenti — felszíni és /vagy felszínalatti belvíz-tározásának időben történő megszüntetése tehát a legritkább esetben kíván meg emberi beavatkozást Hazánkban. Ez az állítás a korszerű mezőgazdasági módszerek elterjedésével egyre inkább megerősítést nyer, mert a mélyszántás, az intenzívebb talajművelés és trágyázás alkalmazása még tobább fogja javítani a talajok vízgazdálkodási sajátosságait. Nincs szó tehát arról, hogy a belvízkárok megszüntetése érdekében egy vízgyűjtő teljes kiterjedésében a talajt illetően valamiféle különleges beavatkozásokra volna szükség — leszámítva a fentebb említett két elszigetelt esetet, — mert a belvíz nem vízgyűjtők, hanem azokon belül jól meghatározható területrészek „betegsége". E területrészek — a tócsák és belvízfoltok — problémáit írják le a magasabbrendű összegyülekezési fázisok. Általánosságban azt rögzíthetjük le, hogy az 1. összegyülekezési fázisban csak a magas talajvízszintű és a különlegesen rossz vízgazdálkodású kötött talajok esetében keletkezhetnek a mezőgazdaság által eltűrt időtartamon túli belvíz-tározások, és így emberi beavatkozásra — vizes mérnökire és mezőgazdaságira — is csak ilyen területeken van szükség. A 2. fázis, a belvízfolt összegyülekezése A folt-vízgyűjtő 5W (t) belvíz mennyiségének kiürülése azonos azoknak a tócsáknak a kiürülésével, amelyeket az összegyülekezés 1. fázisa hozott létre. Itt a qi lefolyás a döntő, mely a tócsák vizét a belvízfoltba elszállítja, ennek megszűnte után pedig a tócsákban rekedt Sh holt-belvízmennyiséget már csak a beszivárgás és a párolgás fogyasztja. A gyakorlatban az, liogy egy területen folt-vízgyűjtőn belüli Sh holt-belvízmennyiség fordul elő, négyzetméter, vagy négyzetdeciméter nagyságrendű vízállásos helyek formájában jelentkezik, ahol a kultúrnövények pusztulását tapasztalhatjuk. Általában ez a jelenség közepesnél rosszabb vízgazdálkodású kötött talajokon már fellép, és e ,,mikro-belvíz"nek is nevezett károsodás évente rendszeresen, tehát nem belvizesnek tekintett években is előfordul, az érintett területek jelentős százalékán okozva a növényzet pusztulását. Az elmondottak alapján ehhez azt is hozzáfűzhetjük, hogy a belvízrendező mérnök hatáskörén ez a probléma kívül esik; a levezető művek bármilyen fejlesztése, a csatornahálózat bármilyen sűrítése sem fogja ezt megszüntetni. A szükséges beavatkozást a mezőgazdának kell elvégeznie, a kérdés megoldásának kulcsa az ő kezében van. Ez a megoldás kétféle lehet. Az egyik, mesterséges beavatkozással növelni q rt, azaz, egy-egy barázdának a meghúzásával elősegíteni azt, hogy a tócsákban ne rekedhessen meg időn túl víz, hanem találja meg az útját a magasabb rendű befogadók — első lépésben a belvízfolt — felé. A másik megoldás Sh keletkezésének mezőgazdasági, esetleg talajjavítási módszerekkel való megelőzése, vagyis a talaj vízgazdálkodási sajátságainak bizonyos fokú megjavítása azokon a helyeken, ahol évről évre rendszeresen tapasztalható tócsásodás. Általánosságban tehát megállapítható, hogy a 2. összegyülekezési fázisban a közepesnél rosszabb vízgazdálkodású kötött talajokon, kis kiterjedésű vízállásos helyeken jöhetnek létre a mezőgazdaság által eltűrt időtartamon túli belvíz jelentkezések, s hogy ezek megelőzése mezőgazdasági beavatkozást igényel. A 3. fázis, a belvízfolt-lánc összegyülekezése A belvízfolt-lánc által képviselt rendszer S (S ) (t) belvízmennyiségének a kiürülése a láncot alkotó foltok összességében levő víznek a kiürülését jelenti. Gyakorlati szempontból a belvízfolt-lánc kiürülése jelenti a belvíz zömének eltávozását egy területről. Ennek időbeli elhúzódása, valamint az egyes foltokban olyan Sh holt-belvízmennyiségek visszamaradása — nem is említve a vízszállításba egyáltalán be sem kapcsolódott foltokat, amelyeknek egész vízkészlete /S^-nak tekinthető —, amelyek párolgással és beszivárgással már csak a mezőgazdaság-szabta időtartam után tűnnek el, egyaránt belvízkárok okozói. Folt-belvízkárok már aránylag jó vízgazdálkodású talajokon is keletkezhetnek az egyik, vagy a másik okból, ugyanis itt már adott helyekre koncentrált vizekről van szó, amelyek azokon a helyeken olyan követelményeket támasztanak a talajjal szemben, amelyek többszörösei pl. a tócsák helyén fellépő követelményeknek. Megjegyzendő, hogy a belvízfoltok helyén — tekintettel arra, hogy rendszeresen ezek a tartósan vízállásos helyek — a talaj szerkezete és kémiai jellege is megváltozik, ami a beszivárgás erős csökkenését (nem egyszer teljes megszűnését) okozza a szomszédos partosabb területrészekhez képest. E megállapítást mind az
