Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)

9. szám - Török László: Csapadékokból eredő felszíni lefolyás meghatározása a fedőréteg vízháztatási vizsgálata alapján

Hidrológia a területi, vízgazdálkodás gyakorlatában II. Hidrológiai Közlöny 1969. 8. sz. 409 A beszivárgási görbe ilyen jellegű alakulása el­méletileg is igazolható. A száraz talajra jutó víz a gravitációs eró' és a kapilláris erők hatására szí­vódik be a talajba. A beszivárgás intenzitása: dB h + h k át ~ ÜT (3) ahol k •— a talaj áteresztőképesség! együtthatója, h — a beázási mélység (2. ábra), h k — a kapilláris potenciál (emelőmagasság). A képletből látható, hogy a beszi­.W/W/ a i h V 2. ábra. Beszivárgási folyamat hidraulikai vázlata várgás intenzitása a jelenség előrehajlásával (h növe­kedésével) hiperbolikusán csökken ós végső soron (h ?> hk) a dB 7íT : k [mm/óra] (4) értéken állandósul. A végérték beállásához szükséges időtartam a talaj előzetes nedvességállapotától függ. A további részletes vizsgálatok előtt nagyságrendileg vizsgáljuk a talaj szivárgási tényezőjével jellemezhető beszivárgási végállapotot. Homoktalajok szivárgási tényezőjének 10—100 mm/ óra állandósult beszivárgási intenzitás felel meg. Ezek­nél a talajoknál felszíni lefolyás tehát csak a heves nyári záporok idején várható. A beszivárgás hatására megemelkedik a talajvízszín és a mélyebb területeken felszíni vízállások keletkeznek. Ezzel a kérdéssel itt nem foglalkozom. Kötött talajok szivárgási tényezőjének 0,1 mm/óra alatti beszivárgás felel meg, ami a belvízképződésre mértékadó csapadékhoz képest általában jelentéktelen érték. Ezeknél az országunk síkvidéki területeinek több­ségét borító talajoknál nagyon jelentős a felső talajréteg törvényszerűen nagyobb áteresztőképessége: szántóföldi művelés esetén a felső agrotechnikailag fellazított réteg, rét- ós legelőkultúránál a növényzet gyökereivel átszőtt, mikrobiológiai rá vegyi halasokra morzsalákossá vált talajréteg. Ezek szivárgási tényezője nagyságrenddel múlja felül az altalaj szivárgási tényezőjét. Kimondhat­juk tehát, hogy kötött talajokon a jelszíni lefolyást csök­kentő jelentős beszivárgásra csak addig számíthatunk, amíg a felső kultvrréteg vízzel nem telítődik. Ezt a tételt egyébként a tisztántúli kötött talajokon a szemlélet is jól igazolja. Nagykiterjedésű, tartós elöntések melletti talaj vízszín észlelő kutakban a talajvíz 5—6 in mélyen is lehet, ami bizonyítja, hogy a felső elázott ós telített rétegek és a talajvíz között közvetlen hidraulikai kap­csolat nincs. A felszíni lefolyás meghatározása céljából tehát elen­gedhetetlen a felső talajréteg pillanatnyi nedvesség­állapotának, illetve szabad vízbefogadó kapacitásának az ismerete. A beszivárgás altalajra jellemző végértéké­nek kis értékét tekint ve a felszíni lefolyás, illetve elöntés akkor kezdődik, amikor egy megelőző időszak pozitív és negatív hatásainak eredőjeképpen ez a felső réteg telítődik. Ennek a helyzetnek a bekövetkeztét most már az erre a rétegre mint téregységre és a belvízképződést megelőző időszakra felírt, és így a talajréteg kiegyenlítő tározó kapacitását is számításba vevő vízháztartási egyenlet megoldása útján tudjuk meghatározni. A vízháztartási módszer eddigi hazai és külföldi tapasztalatai Síkvidéki vízgyűjtőterületek lefolyási értékeinek víz­háztartási módszerrel való meghatározásának lehető­ségére hazánkban először Salamin Pál mutatott rá [8, 91 1956-ban. Javaslata szerint a vízgyűjtő talajminőségé­nek ismeretében meg kell határozni a talaj szabad víz­befogadó kapacitását:, és a belvízképződésre mértékadó csapadékból a talaj befogadó képességén felüli mennyi­ség kerül lefolyásra. A külföldi szakirodalomból Thornthwaite és Mather módszerét említhetjük [5], amit Szesztay Károly a hazai irodalomban is ismertetett [10], A számítási módszer a talaj nedvességtartalmának a C—P értékkel való folya­matos nyomon követésén ós az elhelyezhetetlen csapa­dék, mint lefolyás meghatározásán alapszik. A módszerek konkrét hazai alkalmazásáról Csipai Imre számol be [2]. A mértékadó belvízmennyiség meg­határozása céljából a vizsgált vízgyűjtőterület egyes el­térő talaj féleségeire megállapítja a víz befogadására al­kalmas talajréteg vastagságát, a holt víztartalom ós a vízkapacitás között, illetve a fölött feltölthető hézag­térfogatot és ezek alapján az egységnyi felület alatt el­helyezhető összes vízmennyiséget. A téli félév kezdeté­től megszerkesztve a párolgással csökkentett csapadók integráígörbójét (3. ábra) megállapítható, hogy a hal­mozott redukált csapadékérték mikor éri el az egyes el­telő talajnemek jellemző telítettségi határértékeit, ami az adott foltról a felszíni lefolyás megindulását jelent­heti. Tavaszi belvizek esetén a mértékadó hozamot a felszínen jelentkező vizek 14 alatti elvezetésének fel­tételéből számítja. h'VK Homok Agy°9 Termő szik IC-P [mm] 250 200 150 100_ 50 XI. XII. 1965 II. 1966 III. 3. ábra. Lefolyásképző elemek folyamatos összegének összehasonlítása a talaj vízbefogadóképességével Csipai I. [2] Az eddig alkalmazott módszerek általános hi­ányossága, hogy nem veszik kellőképpen figye­lembe a párolgás és talajnedvesség közötti kapcso­latot és a csapadékintenzitás hatását. A lefolyás vízháztartási alapon történő meghatározásának javasolt módszerei. A talaj felső rétegének nedvességtartalmával összefüggő gyakorlati feladatoknak — és ezek között a felszíni lefolyás számításának — a meg­oldására két könnyen mechanizálható, gyors és áttekinthető számítási eljárást ismertetek. A táblázatos számítási módszer a vízháztartási egyenlet kötött időegységekre való szakaszos meg­oldásán alapul.

Next

/
Oldalképek
Tartalom