Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)

8. szám - Kollár Ferenc–Pachner Csaba: Dombvidéki vízgyűjtők hidrológiai vizsgálata

362 Hidrológiai Közlöny 1969. 9. sz. Hidrológia a területi vízgazdálkodás gyakorlatában III. A probléma hidrológiai megoldásához két úton indultunk el. Az említett terület a külvizektől jól elhatárolható. Mint önálló hidrológiai egység alkalmat ad arra, hogy a terület vízháztartásának egyenletét mérésekkel ellenőrizzük. A csapadékíró, illetve csapadékmérő állomások telepítésével a csapadék tényező viszonylag pontosan mérhető. A területre gravitációsan, illetve szivattyúsán bejutott víz mennyiségét a megfelelő műtárgyak hitelesítésével, illetve a szivattyútelepnél szintén mérni lehet. Ez vonatkozik az elvezetett vízmennyiségekre is. A felszín alatti hozzáfolyás, illetve elfolvás menynyisége — tekintettel az előbb említett lassú vízmozgásokra, valamint a környező terület geológiai adottságaira — elhanyagolható. Tehát a fenti berendezésekkel a tőzegtalaj vízszükségletét megfelelő időszakban meg tudjuk állapítani. A második lehetőség a párolgás-, illetve a talaj vízfelvételének közvetlen mérése, 1966. év tavasza óta egy elektromos talajnedvesség mérőnk már kísérleti jellegge

1 üzemel a területen. Ez év őszén került kihelyezésre egy talajpárolgás mérő is, amely hasonló a liziméterhez, azzal a különbséggel, hogy a párolgási veszteséget nem mérlegeléssel, hanem egy vízadagolónak az állandó talajvízszinthez tartozó víz igényével mérjük. E két mért adat alapján a vízháztartási egyenlet tagjainak pontosabb meghatározása válik lehetővé. Az említett 30 napos kiegyenlítődés már eleve felvetette a szivárgási hossz célszerű csökkentésének szükségességét. A Keszthelyi Agrártudományi Főiskola, illetve a Láphasznosító Társulat ennek alapján a drénezés alkalmazásának feltételeit vizsgálja. Az üzemelési tervek készítéséhez a vázolt hidrológiai adatok minden bizonnyal a továbbiakkan is segítségül fognak szolgálni. Az első kézzelfogható eredmény 1968-ban az volt, hogy az országosan megállapított 3000 m

3\kh évi víznorma értéke a területünkön túlzottnak tűnik, ez érték 70%-a is elegendő termelési biztonságot nyújthat. 3. A kis vízfolyásaink völgyeinek az a szerkezeti vonása, hogy a medrek sok esetben nem a legmélyebb ponton helyezkednek el, s annak következtében a mederből kilépő nagy vizek több ágra szakadva vonulnak le. A fő befogadók (Bába, Repce, Pinka, Kerka stb.) hasonló felépítésűek. Összefüggő árvédelmi töltéseink ezeken a vízfolyásokon nincsenek. Egy-egy települést esetenként körtöltések védenek. A vízgazdálkodási munkák elsősorban 1000 km

2 nagyságig terjedő vízgyűjtőkön a mértékadó nagyvízhozamok és hozzájuk tartozó árvízszintek meghatározását igénylik. Bár kézenfekvő lenne hosszú idejíí észlelési adatsorok felhasználása, de erre —a bevezetőben említettek következtében — a legritkább esetben van mód, mert nincs adat. A jelenségek pontosabb ismertetéséhez szükséges tudnunk, hogy a több ágra szakadt árvízi hullám a völgy szélességének változásával, kiemelt utak, vasutak, körtöltések hatására tekintélyes természetes tározódást szenved és ennek kialakulása azonos csapadékterhelések esetén is különbözhet. Ezt a többé-kevésbé természetes tározó hatást a meder kiépítettségének változása és még különböző létesítmények egész köre módosíthatja. A hidrológia ezt a feladatot részletes és egyedi helyi tapasztalatok hiányában csak közelíteni tudja. Ez a felismerés vezetett minket arra, hogy az 1965-ben lejátszódott árvízi jelenségeket területünkön a lehető legnagyobb részletességgel rögzítsük, hogy ezzel a szükséges egyedi ismeretek birtokába jussunk. A nagy terjedelmű adatanyag teljes feldolgozottságáról, kiértékeléséről még ma sem beszélhetünk, de néhány lényeges eredményt már is kiemelhetünk. Az árhullámok levonulásának különbözősége legáltalánosabban már a megelőző meteorológiai helyzetből, közelebbről pedig a csapadék intenzitásából és térbeni eloszlásából nagyságrendileg levezethető. Egyes területek mértékadó árhullámaihoz tehát mértékadó meteorológiai helyzetek tartoznak. E mértékadó meteorológiai helyzetek előfordulására vonatkozóm pedig kereken 100 év ilyen értelmű napi adattal rendelkezünk. Ennek alapján megállapítottuk, hogy mintegy 25 évenként mértékadó nagyságú árhullámra lehet számítanunk. A periodikusan visszatérő, veszélyes meteorológiai helyzetek e jelenségét semmiképp sem tarthatjuk véletlenszerű eseménynek. További ezirányú elemzéseink befejeztéig arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a három periódussal korábban (1900-ban) már hasonló szintekkel megjelent 1965. évi árhullám körülményeit fogadjuk el a tervezésekhez mértékadónak. Megállapítottuk azt is, hogy a természetes tározódások szerepének következtében az árhullámok csúcsvízhozama egyedi érték és az árvíz szinteket nem csak ez, hanem az árhullám víz köbtartalma is szabályozza. Az árhullám köbtartalma a már kielemzett lefolyási viszonyokból könnyen nyerhető. A vízgazdálkodási munkák tehát a tározásra kifejtett hatásokon keresztül értékelhetők és ezáltal a módosított árvízszinteket 1965. évi tapasztalatainkhoz képet lehet meghatározni. Ezt az elképzelésünket két jellemző árvízi megfigyeléssel támasztjuk alá: a) A Repce vclgy árvízlevonulása 1965-ben a következőképpen játszódott le. A völgy a répcelaki árapasztóig három szűkületet tartalmaz, amely a völgyet 3 bögére osztja. Az országhatáron csúcsban jelentkező 350 m

3/sec vízhozam fokozatosan feltöltötte a 3 bögét, és a legalsó — tompaládonyi — szűkületen már csak mintegy 150 m

3/sec volt az átfolyó csúcsvízhozam, azonban ez az érték 72 óráig tartott. Az árapasztó az érkező vízből csak kb. 110 m

3lsec értékű vízhozamot tudott továbbvezetni. A 72 órán át tartó átfolyásból tehát mintegy 11 millió m

3-1 kellett volna tározni a tompaládonyi és répcelaki szűkület között, azonban csak max. 5 millió m

3 víz tározására van itt lehetőség, tehát a katasztrófa bekövetkezett. Ha figyelembe vesszük, hogy a Képce 1965. évi árvize alkalmával mintegy 50—60 millió m

3 víz folvt le, és a völgyben lehetőség van kb. 40—50 millió m

3 víz tározására, akkor kézenfekvőnek látszik egy olyan megoldás felé törekedni, amely mesterséges létesítményekkel olyan tározódást biztosít, hogy az 1910 körül épí-