Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)
5. szám - Matyi Szabó Ferenc: Bányabeli vízmű létesítése Balinkabányán
236 Hidrológiai Közlöny 1969. 5. sz. A béke-telepi vízműnél a Gaja medre és egy vízlevezető árok az előírtnál közelebb van a kutakhoz, ezért a KÖJÁL csak 1969-ig engedélyezte ideiglenesen az üzemeltetést azzal a feltétellel, hogy a patak-medret és az árkot kőburkolattal látják el. Mindhárom vízművet súlyosan érintették a Gaja árvizei, mivel mindegyik az árterületen fekszik. Ilyenkor a kutak elszennyeződtek és vizüket csak igen erős klórozás mellett lehetett fogyasztani. A balinkabányai vízműhöz 1966. márciusában — 563 000,— Ft költséggel — felépült a vas- és mangántalanító berendezés, de nem hozta meg a kívánt eredményt. Gyakori üzemzavarral küzdött, így a vas- és mangántalanítás nem volt folyamatos, a csővezetékekben lerakódott iszap továbbra is szennyezte a vizet A súlyos költség és kétes érték meggondolandóvá tette a mecséri mangántalanító felépítését. Száraz évszakokban mindhárom vízműnél vízhiány mutatkozott, ezért takarékoskodni kellett a rendelkezésre álló vízmennyiséggel. A törpevízművek további üzemeltetéséhez a mecséri mangántalanító építése és a béke-telepi kutak áthelyezése miatt kb. 800 000,— Ft beruházásra lenne szükség. Mindemellett továbbra is fennmarad a nagy vízkeménység miatti hátrány, az árvízi szennyeződés és a nyári részleges vízhiány. Új vízmű telepítési lehetősége Fentiek elkerülésére lehetőséget kerestünk olyan vízmű telepítésére, mely íztelen, színtelen, közegészségügyileg megfelelő minőségű, egész évben a kívánt mennyiségű vizet tud termelni. Választásunk a középsőkréta időszak albai emeletébe tartozó mészkőösszletre esett. Az albai mészkő átlagos vastagsága kb. 25 m. Területi kiterjedése még nem kellően tisztázott. Külszíni kibúvásait Jásdról és a móri Antal-hegyről ismerjük. Az alatta fekvő apti agyag- és márgacsoport vízzáróan elkülöníti az alsókréta, jura és triász mészkövek, illetve dolomit alkotta ún. főkarsztkőzet tői. Az apti agyag vastagsága a Bálin kai Szénbányák térségében átlagosan 90 m. Az albai mészkőösszlet ily módon önálló karsztvíztárolót képez. Tárolt vizét — nem egészen szabatosan, de csaknem általánosan — krétakarsztvíznek nevezzük. Az albai mészkő igen jól karsztosodott, sűrű járathálózata a vizet jól vezeti és könnyen leadja. A krétakarsztvíz nyugalmi szintjét 1951-ben mérték meg először, amikor a Kgy-19. sz. szénkutató fúrásból a felszínre tört. Ekkor + 204 m Af. volt. A víz felhasználását nem oldották meg, a fúrólyukat elcementálták. 1952-ben Balinka-akna elővájásában a —4,5 m-es szinten kb. 10 m 3/perc kezdeti hozamú krétakarsztvíz-betörést kaptak, mely az egész bánya elárasztásához vezetett. Később sikerült az aknát ismét vízteleníteni. A vízbetörés ekkor 2—2,3 m 3/perc volt, és változatlan maradt 1964-ig. Ezután némi csökkenés mutatkozott. Bányászati szempontból reméltük, hogy a krétakarsztvízszint 1951 óta jelentősen lesüllyedt, nem volt azonban mérési adatunk, mely e feltevésünket igazolta volna. 1964 nyarán sikerült a BaMatyi Szabó F.: Bányabeli vízmű létesítése linka-aknával határos Balinka-II. kutatási terület 4 db szénkutató fúrásában megmérni a vízszintet. A mért legkisebb vízállás 4- 35,9 m a legmagasabb pedig +41,3 m Af. volt, tehát az 1951. évi méréshez viszonyítva igen nagymértékű süllyedés mutatkozott. A terület azonban, ahol a méréseket végeztük, mintegy 5 km távolságra esik a működő bányától, és mivel a mészkő viszonylag vékony, a terület pedig tektonikusán zavart, nem lehettünk bizonyosak, hogy ugyanez a vízszint alakult-e ki Balinka-akna szénmezeje fölött is. Ez utóbbira 1965. év elején kaptunk felvilágosítást, amikor itt is sikerült két fúrásban vízszintmérést végezni. Az egyik + 24,8 m Af., a másik -f 32,6 m Af. vízszintet mutatott. A nagymértékű vízszintsüllyedés tehát igazolódott. Ennek nyilvánvaló okozója az 1952. évi vízbetörés volt. A krétakarsztvíz azonban még mindig komoly veszélyt jelentett a III. telepi tervezett bányaműveleteinkre. E telep ui. mélyen a +32 m-es szint alá bukik és egy hosszan elnyúló — 3000 X 480 méteres sávban csupán néhány méter védőréteggel rendelkezik. A csekély védőrétegvastagság miatt ezt a sávot fel kellett volna hagynunk. Ehelyett azonban — biztatónak tartva a korábbi vízszintsüllyedést — aktív vízvédelmet kíséreltünk meg az említett sáv egy része lefejtésének biztosítása érdekében. Az albai mészkő megcsapolását a nyugalmi szintnél mélyebbről induló bányabeli talpfúrásokkal kívántuk megoldani. 1965. május és 1966. július között 7 db lecsapoló fúrást mélyítettünk. Becementált vezércsővel, béléscsövezéssel és tolózárral gondoskodtunk arról, hogy a fúrások bármelyike tetszés szerint — a csapolás mértékének szabályozása érdekében — elzárható legyen. A fúrások mindegyike vizet fakasztott. A legkisebb hozamú fúrás — elkészítésekor — 550 l/percet, a legnagyobb 4100 l/percet adott. Az együttes maximális vízhozam 7860 l/perc volt, ez 1967 végéig 2820 l/percre csökkent. Az utóbbi érték 100—200 l/perc ingadozással 1967 augusztusa óta tart, feltehető tehát, hogy a statikus vízkészlet e szinten elfogyott. Az utánpótlódás a mészkő nagy horizontális elterjedéséhez viszonyítva csekély. Ennek oka elsősorban az lehet, hogy alatta mindenütt vízzáró apti agyag, fölötte pedig :— a peremi részeket kivéve — ugyancsak vízzáró turriliteszes márga települ. Utánpótlást tehát csak a peremi részeken közvetlenül reátelepülő harmadkori rétegekből, vagy az igen nagy vetők mentén vele közvetlen érintkezésbe kerülő víztároló rétegekből kaphat. Külszíni kibúvásai tektonikusán igen kiemelt helyzetűek, így a csapadékból történő közvetlen utánpótlódás valószínűtlen. A fúrások mindegyike kristálytiszta, kellemes ízű vizet fakasztott. A vízminták vegyi és bakteriológiai szempontból egyaránt kifogástalannak bizonyultak. (Vegyelemzését lásd az 1. táblázaton). Ebből származott az az elgondolás, hogy valamelyik lecsapoló fúrásunk felhasználásával bányabeli vízművet létesítsünk és ezzel helyettesítsük külszíni vízműveinket. E tervnek kettős haszna volt; lehetőséget nyújtott a külszíni vízművek hibáinak
