Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)

4. szám - Selényi Pál: Budapest vízellátási rendszere

Selényi P.: Budapest vízellátási rendszere Hidrológiai Közlöny 1968. 4. sz. 175 Végül a termelőtelepek utolsó csoportját, a pesti keleti peremkerületi vízművek alkotják. Ezek közül a legjelentősebb a Ginkotai-vízmű. Itt a Szilas-patak völgyébe telepített 9 mélyfúrású kút közül 8 kút búvárszivattyúval, a magasnyomású gépház aknájába szállít, a 9. pedig közvetlenül az árpádföldi nyomócsőhálózatra. A mátyásföldi vízellátást szolgálják a Corvin I. és II. nevű kutakra telepített vízművek is. Rákosok gyűjtőnévvel említem meg a Rákosligeti-, Rákoshegyi-, Rákoscsabai- és Rákoskerti-vízműveket, és ebbe a csoportba tartoznak a pestlőrinci mélyfúrású kutak vízművei is. Ezek valamennyien közvetlenül a nyomóhálózatra üzemelnek. A peremkerületi vízműveket helyi igények kielégítése céljából létesítették, ma már ezt a feladatot nem tudják ellátni és ezért a központi vízhálózatból kell a peremkerületek ellátását kiegészíteni. A keleti peremkerületi termelőtelepek 4 aknakútja, 2 csőkútja és 24 mélyfúrású kútja a főváros múitévi vízellátásában mindössze 1,9%-os teljesítménnyel szerepelt. A termelés 1967. évi adatait összegezve megállapíthatjuk, hogy a dunaparti kútrendszerek az évi termelés 89,5%-át szolgáltatták. Ehhez hozzáadva a keleti peremkerületek 1,9%-os teljesítményét, az összes kútvíztermelés hányada 91,4%-ra emelkedik. A fennmaradó 8,6%-os eredmény a víztisztítóműveké. A víztermelőtelepeket, azoknál a víztermelés helyét és módját, kútrendszereknél az alkalmazott kúttípust és a kutak számát, ezenfelül az 1967. évi víztermelés összes mennyiségét, a napi termelés maximális és átlagos értékét az 1. táblázatba foglaltam. (Az egyes létesítményeket a táblázatokban és az 1. ábra helyszínrajzán ugyanazzal a sorszámmal jelöltem.) 2. Vízszállítás A vízszállítás eszközei az alacsony- és magasnyomású szivattyútelepek, a gravitációs csatornák és a nyomócsőhálózat. A kútrendszerek legnagyobbrészénél a kutak vizét alacsony-nyomású szivattyúk emelik fel a gravitációs csatornahálózatba és ezen át jut el a víz a magasnyomású gépházakhoz. Az alacsony nyomású gépházak termelési adatait összegezve megállapíthatjuk, hogy 1967-ben az összes víztermelés 88,2%-a került alacsonynyomású szivattyúkon és gravitációs csatornákon át a magasnyomású gépházak szívómedencéibe. Az emelés magassága 6—21 m között váltakozott, az emelés súlyozott átlaga 11 m volt. Gravitációs csatornákon, illetve alacsonynyomású vezetéken át jut a víz az északi víztermelőtelepekről a Káposztásmegyeri-főtelepre és a Békásmegyeri-nyomógépházhoz, a Margitszigetről a Sziget-utcai gépházhoz, továbbá Szigetszentmiklóson és Cinkotán a kutakból az ottani magasnyomású gépházakhoz. A gravitációs csatornák, kevés kivétellel járhatószelvényű vasbeton-csatornák, összes hosszúságuk kereken 40 km. A gravitációs csatornák a Duna medre alatt bújtatókon és csőalagutakon haladnak át. A bújtatókban a víz telt szelvénnyel folyik, az I. és II. Atemelőtelepeknél levő járható alagutakban viszont 2—2 db 700 mm 0-jű acélcső vezeti át a gravitációs csatornarendszer vizét. Ezeken az alagutakon a Vízművek dolgozói gyalogosan közlekedhetnek, erre jégzajlás idején feltétlenül szükség is van. A 6 bújtató közül 2 a Váci-Dunaág alatt épült, az I. és II. Atemelőtelepeknél. Egv bú jtató a Békásmegyeri-gépház szívóaknáját köti össze a Szentendrei-Dunaág alatt a sziget gravitációs csatornahálózatával. Egy bújtató (a legrégibb) a Palotaszigeti kutak vizét vezeti át a Káposztásmegyerifőtelepre a toldalékgépház szívóaknájába. Egy bújtató a margitszigeti gravitációs csatorna vizét vezeti a balparti, Sziget-utcai gépházhoz, és végül 1 bújtató a Margitsziget nyugati partján levő kutak vizét szivornyázza a Budaújlaki-gépházhoz. A 6 bujtató közül tehát csak 2 (a békásmegyeri és a Sziget-utcai) épült a gravitációs csatornahálózat tartozékaként, 3 a szigeteken levő kutak vizét közvetlenül szifonvezetékként szállítja a parton levő gépházakhoz, 1 pedig (a II. Atemelőtelepnél) mindkét szerepet betöltheti. A magasnyomású gépházak a víztermelőberendezések vizét vagy közvetlenül a kutakból, vagy a gravitációs csatornákból emelik fel a nyomócsőhálózatba. A főváros vízellátási rendszere az egyes városrészek egymástól eltérő terepszint magasságai miatt több övezetre oszlik. Az egyes övezetek nyomócsőhálózatát a különböző nyomásviszonyok miatt zárt tolózárak választják el egymástól. Az övezetek egvrészét a magasnyomású gépházak közvetlenül a kútrendszerekből, vagy a gravitációs hálózatból látják el vízzel, másrészük viszont alacsonyabb övezetből átemelt vizet kap. A magasnyomású gépházaknak azt a csoportját, amelyek a gravitációs csatornákból és az övezetekből való továbbemelést végzik átemelőgépházaknak (2. táblázat) vagy nyomásfokozóknak nevezzük. Ezek közül a gépházak közül a legnagyobb a Káposztásmegyeri főtelep, amely 1967-ben 512 000 m

3-es napi csúcsszállítással és 364 Ö00 m

3-es napi átlagteljesítménnyel a főváros teljes vízszükségletének 57,3 %-át szállította. Utána a legnagyobb teljesítményt a Békásmegyeri-gépház érte el 115 000 m

3-es napi csúccsal és 95 000 m

3-es napi átlaggal. A harmadik a Szigetszentmiklósi-gépház 101 000 m

3-es napi maximális ós 79 000 m

3-es napi átlagos eredménnyel. A gépházak teljesítményadatait összegezve a következő megállapításokat tehetjük. A magasnyomású gépházak az évi termelés 85,4%-át a pesti alacsony övezetbe szállították. Ehhez az övezethez tartozik a főváros területének legnagyobbrésze, ahol a terepszint a 120 m tengerszint feletti magasság alatt helyezkedik el. Ez az övezet kiterjed a X., XVI., XVII. és XVIII. kerületek nagyrészének kivételével az egész pesti oldalra és a budai oldalnak a Duna mentén fekvő alacsonyabb terepmagasságú részeire. A víztermelés 14,6%-a került a magasnyomású gépházakból közvetlenül magasabb övezetekbe. Az évi termelés 13,2%-át az átemelőtelepek továbbszállították a pesti alacsonyabb övezetből magasabb övezetekbe és 11,2%-ot, vagyis naponta átlag kereken 71 000 m

3 vizet pedig a maga-