Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)

8. szám - Dr. Szesztay Károly: Az állóvizek vízkészletgazdálkodásának hidrológiai alapjai

HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 48. ÉVFOLYAM 8. SZÁM Budapest, 1968. augusztus 337—384. oldal Az állóvizek vízkészletgazdálkodásának hidrológiai alapjai* Dr. SZESZTAY KÁROLY *» a műszaki tudományok doktora Valamely vízelőfordulás vízkészletgazdálkodási jelentőségének elbírálásához hidrológiai szempontból két irányban lehet kiindulni: (1) a víz által kitöltött térfogatnak, a sztatikus készletnek a felmérésével, vagy (2) a folyamatos megújulást biztosító természetes vízháztartáshoz kapcsolódó dinamikus készletnek a számbavétele útján. A körforgásból kikapcsolódott, nagy mélységű víztartók esetében gyakorlatilag a sztatikus készletekre, a vízfolyások esetében többnyire a dinamikus készletekre lehet korlátozni a feltárást. Az állóvizek vízkészletgazdálkodási terveinek hidrológiai megalapozásához a sztatikus készleteket és a természetes vízháztartás alakulását egyaránt ismerni kell. A sztatikus vízkészletek Az állóvizek medrében tározódó víztömegek megállapítása a jelentékenyebb tavak esetében többnyire egyedileg, mederfelmérések útján történik. A felmérések eredményeit összefoglaló grafikonokból, vagy táblázatokból a különböző vízszintmagasságokhoz tartozó vízfelületek és víztérfogatok közvetlenül leolvashatók (1. ábra). Nagyobb területek vízkészleteinek átfogó feltárása során általában nincs lehetőség valamennyi állóvíz egyedi felmérésére. Ilyen áttekintő kataszterek készítése során az állóvizek morfometriai és vízháztartási viszonyairól többnyire természeti földrajzi általánosítások útján lehet tájékozódni [4]. * A Nemzetközi Hidrológiai Szövetség XIV. közgyűlésén (Bern, 1967. október) a „Felszíni vizek hasznosításának hidrológiai kérdései" c. szimpózion keretében bemutatott tanulmány. ** Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest Kontinentális, vagy a Föld egy részére kiterjedő felmérésekhez a tókataszterek tájankénti és éghajlati övezetek szerinti összehasonlító értékelése szolgálhat kiindulásul. A 2. ábra Finnország és Magyarország állóvíz kataszterének 1. táblázatban összefoglalt adatai alapján a 100 000 km

2-re jutó állóvizek számát a tófelület kiterjedésének a kataszter összeállításánál alapul vett alsó határértéke függvényében adja meg. A lehetséges párolgás és a csapadék viszonyszámaként számított ariditási tényező értékével megjelölt görbék jól mutatják, hogy az állóvizek tájankénti eloszlásában az éghajlati adottságoknak jelentékeny szerepük van. Az állóvizek viszonylagos kiterjedésének a 2. ábra szerinti elemzése kiindulásul szolgálhat olyan területek vizsgálatához is, amelyekről átfogó kataszterek még nem készültek, vagy csak a nagyobb tavakra terjednek ki. A sztatikus vízkészletek megállapításához a vízfelületek kiterjedésén kívül a vízmélységekre is szükség van. A tófelület és a vízmélység közötti kapcsolatok elemzésében minden bizonnyal a geomorfológiai típusok szerinti elkülönítésnek van döntő szerepe. A természetes vízháztartás és a dinamikus vízkészlet Folyamatosan megújuló dinamikus vízkészletük, csak azoknak az állóvizeknek van, amelyeknek sokévi átlagos vízmérlege L=C + H — P (1) természetes vízfelesleggel zárul (C a tó felületére hulló csapadék, H a hozzáfolyás, P a párolgás, L a tóból lefolyó vízmennyiség). A természetes túl-