Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)

6. szám - Dr. Bendefi László: A Balaton vízszintjének változásai a neolitikumtól napjainkig

258 Hidrológiai Közlöny 1968. 6. sz. Bendefy L.: A Balaton közötti, és csak néhány kisebb dombocska emelkedik ki a terepből 110—112 m tszf. magasságig. A földvár védelmét a Balaton vízállása nyújtotta lehetőséggel valószínűen a bronzkori népesség kapcsolta össze. Annyi bizonyosan megállapítható, hogy a tó vízszintje még az i. e. V. századot megelőző időkben megemelkedett és 109 méteres magasságot ért el. Ilyen vízállás mellett a Tihanyi félszigetre vezető töltésszerű földszoros alig néhány száz méter szélességű volt. Ezt a szárazon maradó részt — feltehetően a bronzkorban — egy 8—-10 m széles árokkal vágták át. Az árok fenékszintje kb. 107,5 m körüli volt; Tihany következésképpen szigetté vált. Ennek ellenére Tihany földvárát nem sikerült birtoklóinak tartósan megvédeniük és hasonlóképpen nem tudta magát tartani a földvár a La Tene kultúra (vaskor II. szakasza) elején (i. e. 500 körül) megkezdődött kelta invázió korában sem. Pedig bizonyos, hogy Tihany védelmezői hagyták, hogy a Balaton vízszintje még a kelták megjelenése előtt a morfológiailag meghatározott 109 m magasságig emelkedjék. Ehhez, ha a tó tartós vízállása előzően kb. 107 m volt, három-négy esztendőre lehetett szükség. Ma ugyanis, a Balaton sokkal csekélyebb kiterjedése mellett, egyetlen normális csapadékjárású esztendőben egy év alatt 100—110 cm-rel, kissé csapadékosabb esztendőben 140—150 cm-rel emelkedik meg a tó vízszintje, ha a tóból a vízszintszabályozó zsilipen keresztül egyetlen m

3 vizet sem engednek a Sióba. Mivel a magasabb víztükrű tó kiterjedése a mainál közel kétszerte nagyobb volt, vízszintjének emelkedéséhez is — természetesen — több időre volt szükség. Nem valószínű, hogy a kelták a Balaton 109 méteres vízállását évszázadokra tartósították volna. Az aszályos esztendőben a tó vízszintje alábbszállott. Morfológiai jegyekből megállapítható, hogy a tó víztükrének ingadozása időszámításunk kezdetének időpontjában 2 métert tett ki. Tehát aszályos esztendőben feltehetően 106,7—107,2 m-re süllyedt, a csapadékos esztendők végére pedig 108,5—109,0 m körüli vízszint alakult ki. Ez a magas vízszint a tó mai medrén kívül igen nagy területeket borított el. Ezért Galerius császár, aki a Kárpátoknak nevet adó karp törzseket óhajtotta a tó környékére letelepíteni, 292-ben a tó részleges lecsapolását rendelte el. A római mérnökök Siófoknál a mai vízszintszabályozó zsilip helyétől ahg néhány száz méterre zsilipet építettek. Ennek romjait 1850 táján megtalálták és azok még 1900 körül is láthatók voltak. A romokat Kuzsinszky Bálint, Cholnoky Jenő és id. Lóczy Lajos vizsgálta meg és megállapították, hogy azok kétségtelenül az egykori zsilip maradványai. A római kori települési viszonyokból, illetőleg a Balaton partvonala közelében feltárt római kori maradványok, sírok, épületromok helyzetéből biztosan megállapítható, hogy a Galerius-íéle zsilip elkészülte után a tó vízszintje 104,5 m körüh magasságban alakult ki. Eszerint ebben az időben (292-től kb. 450-ig) a tó alakja a maihoz hasonló volt. Az V. században, a népvándorlás során a római mérnökök létesítményei, így a siófoki zsilip is, tönkrementek és a Balaton víztükre ismét a régi: 106,7—-108,0 közötti szintet foglalta el. E mellett bizonyít a népvándorláskori sírok fenékszintje, amely — a szintezések tanúsága szerint — nem hatol a 108,70 méteres szint alá. E népek nagyon ügyeltek arra, hogy talajvíz ne érje a sírüregeket. A népvándorlás-kori népek között a belsőázsiai eredetű avarság a Duna-medencében 250 éves uralma alatt (kb. 540-től 792-ig) rendet és nyugalmat teremtett. Az avarokat 791-ben a frankok támadása érte. Járdányi-Paulovics professzor ásatásai igazolták, hogy az avarok a Fertő tótól a Hanság mocsarain, a Rába és a Zala folyók mocsaras völgyén át a Balatonig, majd onnan a Duna folyamig — a Sió, Sárrét és Kapós járhatatlan völgyeinek felhasználásával — valóságos vízi védővonalrendszert építettek ki. A frank támadás idején a Balaton tó az avar ellenállás egyik fő sarokpontja volt. Bizonyosra vehető, hogy emiatt 791-től kezdve néhány éven át a tó vízszintje ismét elérte, vagy meg is haladta a 109 métert. Nagyon megbízható vízszint-adatokat tudtunk megállapítani a 840—890 közötti félévszázadból. Ebben az időszakban a hazájából menekülni kényszerülő Pribina morva fejedelemfi, maroknyi népével, a Balatonnal közvetlen összeköttetésben levő Zalavár környéki mocsárvilágban építette fel Mosaburch-nak (=mocsárvárnak) nevezett várát ós annak közelében a környékbeüeket is befogadó récéskúti templomot. Mindkettőnek a romjait a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti ásatásai részletesen feltárták. Mind a két épületcsoport 107,2—107,5 m magasságú, a környező mocsárvilágból ahg 1 méterrel kiemelkedő térszínen épült fel. Mindkettőt egymással és a környékbeli, egykori lakott helyekkel cölöpökre épült híd- és dorongutak kötötték össze. A récéskúti templom előtt cölöpsort találtak a régészek. Az érkezők ezekhez kötötték templomjáró csónakjaikat. Következésképpen a Balatonnak és a vele összefüggő mocsaraknak a vízszintje a IX. században 106 és 107 m között ingadozott, de a 107,0 métert Pribina idejében nem haladhatta meg. A magyar honfoglalás és az első fejedelmek korában (890—1000) a Balaton vízszintje nem változott lényegesen. 1055-től kezdődően az 1800-as évekig az oklevelek százaiban történik említés Tihanyról, Szigligetről, Fonyódról és még egy sor partmenti faluról, halásztelepről és hat különböző révjáratról. Ezekből, valamint 1514-től kezdve egykorú térképek alapján igen részletesen tudjuk meghatározni a Balaton koronkénti vízszint-viszonyait. Az első magyar királyok idejéből (1000—1240) a Tihanyt említő oklevelek és krónikáink, valamint a fent említett récéskúti templom romjai tájékoztatnak. Részletekbe menő forráskutatásunk és forráselemzésünk az alábbi eredményeket szolgáltatta. Az 1000 és 1240 közötti oklevelek Tihanyt szigetként említik. Ám ugyanebben az időben a récéskúti templom még használatban volt. Kövezett padimentuma eredeti formájában fennmaradt.