Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

12. szám - Dr. Szabó László–dr. Szekrényi Béla: A láptalaj vízgazdálkodásának javítására irányuló vizsgálatok a Keszthely–Hévízi öblözetben

Szabó L.—Szekrényi B.: A láptalaj vízgazdálkodása Hidrológiai Közlöny 1966. 12. sz. 539 hőmérsékletének a 4. ábrán feltüntetett adatait szemléljük, azok változásának jellegében szoros kapcsolat tűnik ki. Ez természetes is, hiszen a víz hőmérséklettől függő térfogatsúlyának és nyúlósságának a szivárgásra gyakorolt hatása igen számottevő, mint az egyébként közismert. Az előzők után — a könnyebb összehasonlíthatóság érdekében — valamennyi kísérlet víznyelési tényezőjét 10°C-os vízhőmérsékletre számítottuk át. A második mintavétel talajmintáival a vízszintes irányú vízvezetés változását vizsgáltuk. Ez esetben ötszöri 24 órás részletes megfigyelés közbeiktatásával csaknem 630 órán át tartott a vizsgálat (6. ábra). A szivárgási folyamatot az első 24 órás megfigyelés előtt már 79 órával beindítottuk. Ezzel magyarázható, hogy a szivárgási intenzitásban nagyobb mértékű csökkenést sem az első, sem a további kísérleteknél nem tapasztaltunk. Az egyes talajminták vízáteresztésében mutatkozó eltéréseknek (a szórásnak) a nagyságrendje a függőleges irányú szivárgásnál észleltekkel egyezett, tehát ezúttal is jelentős mértékű volt. A harmadik mintavétel alkalmával — az 1965. évi nyár eleji csapadékos időjárás miatt — a művelt lápon a talajvíz olyan magasan állt, hogy a mintavétel helyét még megközelíteni sem tudtuk. Ezért csak az őslápról vettük a mintákat, mégpedig 12-t függőleges, 12-t pedig vízszintes tengellyel. Az előző mintacsoportok felén összehasonlító kísérlet céljára egyidejűleg melegített vizet, felén pedig természetes hőfokú csapvizet szivárogtattunk át. A vizsgálat eredményeit a 2. táblázatban foglaltuk össze. A 2. táblázat adatai szerint a kísérlet folyamán a melegített víznél tapasztalt jelentősen nagyobb szivárgási intenzitás csak a magasabb vízhőmérséklet következménye. A 10°C vízhőmérsékletre átszámított adatokban számottevő eltérés nem mutatkozik. Ebből megállapítható, hogy a vizsgált láptalaj szivárgási kísérleteinél a víz felmelegítésétől általában eltekinthetünk. A kétféle úton nyert víznyelési tényezők csaknem azonos volta valószínűleg a láp viszonylag nagyméretű hézagaival magyarázható. Az ismertetett módon végrehajtott vizsgálatokkal a víznyelő képesség a 24 órás megfigyelési időtartamokra kapott és 10°C-ra redukált 9—9 átlagértékének közepe: függőleges irányban az őslápnál 16,4 • 10~

4 cm/s függőleges irányban a művelt lápnál 9,1 -104 cm/s vízszintes irányban az őslápnál 31,0 • 10~

4 cm/s vízszintes irányban a művelt lápnál 1,36 • 104 cm/s Az ős láp függőleges irányú vízáteresztésének mértéke minden esetben nagyobb volt, mint a művelt lápé, de a kettő közötti különbség — víznyelési tényezők viszonylatában — nem jelentős. A vízszintes irányú vízáteresztés mértékében viszont az ősláp és a művelt láp között az eltérés szembeszökő. A nagyságrendi eltérés megbízhatóságának fokozása érdekében került sor a negyedik mintavételre. Az utóbbi talajminták szivárgási adatai az eddigieket csak megerősítették. Eszerint a művelt láp vízszintes irányú vízvezetése az eredeti értéknek alig 5°/

0-ára csökkent. A két szivárgási főirányban mért adatokat mintavételi helyenként vizsgálva: míg az őslápnál a vízszintes irányú víznyelő képesség a függőleges iránynál nagyobb, annak kb. kétszerese, a művelt lápnál a helyzet éppen fordított. A vízszintes irányú víznyelőképesség a művelt lápnál jelentősen kisebb, mint a függőleges irányú, annak átlagosan csak 15%-a. Pontosabban: a vízszintes vízáteresztés aránya a függőlegeshez az átlagértékekkel számolva az őslápnál 31,0:16,4 -1,891 a művelt lápnál pedig . . 1,36: 9,1 = 0,149 Az előző adat pár a talajra jellemző anizotropia mértéke. Ez különösen a művelt lápnál jelentős, bár a szakirodalomban százszoros arányra is találunk példát [ 1Q]. Az előzőkkel magyarázható, hogy a vizsgált láptalaj víznyelő képességét általában eddig csak igen tág értékhatárokkai tudták jellemezni [11 ]. A víznyelő képességben mutatkozó ezen nagymértékű eltérések a talajművelés hatására jelentkeznek és valószínűleg a művelésbe vont rétegek gyorsabb oxidációjával, az ásványosodás előrehaladottabb állapotával és ennek eredményeként az eredetileg laza, rostos szerkezet nagymértékű szétesésével vannak kapcsolatban. Gyakorlati következtetések A vízáteresztő képesség ismertetett nagymértékű csökkenése következtében a keszthelyi lápon a 200 m szélességű parcellák talajvízszintjének kívánt mértékű duzzasztásához, vagy süllyesztéséhez jelenleg 5—7 nap szükséges. Legtöbb gazdasági növényünk azonban az ilyen hosszú ideig tartó magas talajvízállást nem bírja el, hanem gyökérfulladás következtében pusztulásnak indul. A jelentősen alacsonyabb talajvízállás pedig — figyelemmel a lápra jellemző magas holtvíztartalomra — vízhiány következtében idéz elő károsodást. Immár több évi üzemi tapasztalat egyértelműen igazolja, hogy a 200 m távolságban kiosztott csatornarendszer magában véve már nem elégséges a láp vízgazdálkodásának megnyugtató szabályozásához. Olyan megoldásra kell törekednünk, melynek segítségével legfeljebb 1—2 nap alatt a kívánt talajvízszint újra beszabályozható. Ez a kívánalom vagy a csatornahálózat sűrítésével, vagy talajcsövezéssel elégíthető ki. Az első megoldási mód üzemi és gazdaságossági okok (a parcellák elaprózása, tetemes beruházási költségek, viszonylag nagy termőterületek kiesése stb.) miatt nem javasolható. A talajcsövezés viszonylag az előző szempontokból is kedvezőnek ígérkezik. A terület talajcsövezési feladatával kapcsolatban három főkórdés jelentkezik: a talajcső anyaga, távolsága és mélysége. A talajcső anyagának megválasztásakor a láp rugalmasságára és tömörödésére különös figyelemmel kell lennünk. Ezért közönséges vakonddrént, vagy a viszonylag súlyos égetett agyagcsövet a