Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

11. szám - Jancsár Péter: Vízalatti esőfektetés vibrációs-vízöblítéses eljárással

Hidrológiai Közlöny 1966. 11. sz. 519 VÍZÉPÍTÉS Vízalatti csőfektetés vibrációs-vízöblítéses-e]járással* Ismerteti: J ANCSÁK PÉTE R" A kommunális ellátással kapcsolatos különféle csővezetékek, eletromos- és hírközlőkábelek nyomvonaltervezésével ós fektetésével foglalkozó mérnökök egyik feladata, hogy adott esetekben megoldják ezeknek folyókkal, vagy nagyobb kiterjedésű állóvizekkel való keresztezését, sőt bizonyos különleges esetekben, víz alatt nagyobb távolságra való elvezetésüket is. A legmegfelelőbb megoldás természetesen a műszaki lehetőségek értékelése és azok gazdaságosságának vizsgálata alapján választható meg. A Harmstorf-féle vibrációs-vízöblítéses eljárás a műszaki lehetőségek sorát egyszerű, szellemes és gazdaságos megoldással gazdagítja. Lényege, hogy az öblítőcső, amely valamilyen úszójárműhöz (hajó, ponton), csúszótalpakhoz, vagy -— nagyobb vízmélység esetén — hengereken gördülő szerkezethez erősített és a fektetés irányában mozgatott szerkezettel, 0,3—0,5 m széles, 1—9 m mély árkot szel a folyómederbe, vagy tengerfenékbe, s egyidejűleg a fektetésre szánt kábeleket, vagy hajlékony csővezetékeket is elhelyezi. Az eljárás eredete, a vízalatti kábelfektetések módjának tökéletesítésére való törekvésből származik. Ezeknek, takarás nélkül, egyszerűen csak a mederfenékre való ráhelyezése, nem nyújtott semmi biztonságot kiilső behatások ellen, de elégtelennek és nehézkesnek bizonyult az a megoldás is, amikor az így lefektetett kábeleket a búvárok öblítűlándzsákknl igyekeztek a homokba, vagy iszapba besüllyeszteni. A vízalatti markolással kiemelt árokba történő fektetés ugyan lényegesen több védelmet jelentett a vezetékek számára, viszont a nagymennyiségű anyagmozgatás, mely ezzel együtjárt, igen költséges volt. A folyómedrekbe, ezzel a módszerrel való fektetéseknél gyakran fordul elő az is, hogy mire a kábel behúzására sor kerülhet, a kimarkolt árkot az áramló víz már bemossa. A felsorolt okok indították a harmincas években a hamburgi Alnwick Harrnstorfot arra, hogy az öblítőlándzsás módszer alapelgondolásából kiindulva kidolgozzon éö megvalósítson egy új rendszert a vízalatti csőfektetésekre, melyet azóta Harmstorf-féle vízöblítéses-eljárás néven ismert a modern vízépítési technika. Az eredeti elképzelés az eltelt három évtized alatt természetesen továbbfejlődött és finomult. Az Alnwick Harmstorf által megkezdett munkát ma már a hamburgi Rudolf Harmstorf GmbH. folytatja és bár e vállalat a víz- és hajóépítés sok más egyéb területén is érdekelt, specialitása mégis ez a világszerte szabadalmaztatott eljárása maradt. Fektetési munkáiknál a berendezés mozgatására a különféle körülményektől ós adottságoktól függően, háromféle megoldást használnak. Az eredeti elképzelés szerinti berendezésnél az öblítőcsövet úszó járműhöz erősítik. Segítségével maximálisan kb. 25 méter vízmélységig lehet dolgozni úgy, hogy a fektetett vezetékek feletti talajtakarás, ha szükséges, 9—10 méter is lehet. A cső elemekből szerelhető össze a szükséges hosszúságúra ós ez a fektetés munkamenete alatt is változtatható, a követelményeknek megfelelően. Sekély vízmélységnél, vagy lapos partszakaszokon, ahol az öblítőcső mozgatása ós irányítása sem hajóról, sempedig pontonokról már nem lehetséges, a vezetést csúszótalpak segítségével biztosítják (1. kép). Az utóbbi években, főleg a nagyobbmélységű tengeri fektetésekhez egy egészen új és sajátos berendezést alakítottak ki. Ez hengereken gördül és hajóról vontatják. Az öblítőcső szükséges 'mozgatását, beállítást, a vontatóról távirányított hidraulikus berendezésekkel vég zik. Ugyaninnen, ipari televízió segítségével, működését ellenőrzik. Ennek a szerkezetnek a segítségével mintegy 70 méter vízmélységig lehet dolgozni. Az öblítővizet szolgáltató szivattyúkat itt természetesen magába a víz alatt mozgó berendezésbe építették be (2. kép). 1. kép. Csúszótalpas öblítőcső Jóllehet mindhárom említett megoldásnál más alkalmatosság biztosítja a vezetést, az öblítőcső, ami tulajdonképpen a lényeg, feladatát, működését és kialakítását tekintve, mindenütt ugyanaz: erős, merev, üreges, pipaszerű acélszerkezet. Elülső részét, 4—6 m hosszon, vágóólszerűen alakították ki ós az ól két oldalán helyezték el a kb. 20 mm-es fúvókákat. Az ezeken keresztül 10—12 att nyomással kilövelt, 5000—12 000 lit/perc mennyiségű víz bontja meg és mossa ki a talajt, a fektetés iránvában. Minden egyes fúvóka tulajdonképpen úgy működik, mint egy vízágyú. A nagynyomású víz segítségével a fenék fellazított és vízzel keveredett altalajából keletkezett zagy azután könnyen tér ki az öblítőcső elől, utat engedve annak és az általa a vájatba vezetett csöveknek, vagy kábeleknek. Leülepedve pedig segíti a tovahaladt szerkezete mögötti árok betemetődését, a már lefektetett vezetékek felett. Az öblítőcső belsejében hosszirányú csatornák húzódnak. Az elülsőkön jut el a nagynyomású víz a fúvókákhoz, a hátoldaliak pedig a fektetésre szánt kábeleket, vagy csöveket vezetik le a fenékbe vájt horonyba. A talprészben ez utóbbiak ívelt és görbületi sugaruk a vezetékekre megengedettel azonos. Az eljárás egyik leglényegesebb korszerűsítését akkor hajtották végre, amikor az öblítőcső felső részére eyg nagyteljesítményű vibrátort szereltek. Ezzel egyrészt sikerült csökkenteni a vezetőcsatornák teljes hosszában a csövek és az acélfalak közötti súrlódást, másrészt gyorsabbá tették a fellazítás folyamatát — mindkettő a vonóerő csökkenését eredményezte — sőt lehe* Az ismertetés adatai a Rudolf Harmstorf Wasnerbau GmbH. által Melknél végrehajtott dunai kábelvédőcsőfektetéssel egyidőben rendezett műszaki bemutatókról és az ezekkel kapcsolatban tartott előadásokról származnak. ** Fővárosi Vízművek, Budapest. 2. kép. Mélyvízi fektetéseknél használatos berendezés