Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)
5. szám - Dr. Schmidt E. Róbert: Vízföldtani és hegységszerkezeti összefüggések
212 Hidrológiai Közlöny 1966. 5. sz. Darányi F.: A Bakonyhegység karszthidrológiai kérdései nem is lehetett célja. Schrnidt elméletét nagyon sok adat igazolja, különösen a mezozoos mozgásokkal bezáróan. Az a tény, hogy a fő mozgási irányok szerint ÉK— DNy-i hosszanti és ÉNy—DK-i haránttörések közül az előbbiekben mutathatók ki a pikkelyek, az utóbbiak mentén a rögeltolódások, tökéletesen vág az elmélettel, de a bányamezők vízföldtani vizsgálata során nem lehet ennek alapján egyértelműen kinyilvánítani, hogy a hosszanti vetők zártak, tehát nem vízveszólyesek, a haránt vetők nyitottak s ezért víz veszély esek. A mozgások részletes elemzése igazolja, hogy a mezozoos mozgások között voltak Ny—K-i irányúak is, amelyek a harmadkorban megismétlődtek s ezek bár alárendelt szerepet játszanak, mégis hoztak létre hosszanti irányban „nyitott" s harántirányban „zárt" töréseket, a harmadkori mozgások viszont széthúzó erők hatására jöttek létre túlnyomó részben, amelyek tehát mindkét irányban ,,nyitottak". A végső következtetések levonásakor tehát igen körültekintően kell eljárni. Mindemellett még azt is számításba kell venni, hogy a karsztosodás mértéke változó és az bármilyen törés mellett megindulhat s ahhoz nem kell széthúzásos vető, amit azért említek meg, mert elvétve ilyen szélsőséges megjegyzéssel is találkozunk, hogy hosszanti, tehát „vízzáró vető". A főkarszt vízföldtani kérdései A rétegtani és szerkezeti viszonyokon túl a szűkebb értelemben vett vízföldtani tényezők részben mért, részben becsült adatok, amelyek nem egy esetben sok bizonytalanságot és hibalehetőséget rejtenek magukban. Kessler Hubert a vízutánpótlódás és természetes elfolyás egyensúlyát mérésekkel állapította meg [5]. Eredményei alapvetőek s pontosságuk felülmúlja az ő nyomán végzett számításokat, mert a karsztvízutánpótlódás mennyiségét egybevetve a folyamatos forráshozam méréseivel és mesterséges vízkivétellel, az egyensúlyt nagy területen ki tudta mutatni. A kérdés azonban ez esetben sem olyan egyszerű, mint az az első pillantásra látszik, mert a csapadék — amelynek 10 éves mennyiségi átlaga sok helyen történt mérés alapján ismertnek mondható — különféle főkarszt, rétegkarszt, fedő és leszorító karsztfedő kőzetekre hullik ós azt, hogy ezek vízszintes és függőleges kiterjedésben, pontosan milyen arányban helyezkednek el s a különféle helyeken ezek milyen arányban nyelik el a vizet — néhány ismert helyi adat kivételével — sokkal kevésbé ismert, semhogy erre teljes értékű választ adhatnánk. Bonyolítja a helyzetet a mértékadó csapadékszázalék fogalma is [5], mert ennek megfelelően vizsgálni kell, hogy a csapadék mekkora hányada hullik adott területen az esztendő egy-egy szakában. A mesterséges vízkiemelés némi hibaszázalékkal ismert adatként fogható fel, de az összes forrás hozamának, azok időszakos változásának és évi összes vízmennyiségének meghatározása még sokáig kell várasson magára. Lényegében ugyanez a helyzet a lefolyó és elpárolgó csapadék mennyiségével is. A lefolyó vízmennyiség nagyobb területen nem mérhető és nem fogbató meg az elpárolgó hányad sem, mert a lefolyó víz egy része útközben is elnyelődhet a kőzet repedezettségétől függően, esetleg a forrásszinten áthaladva hozama gyarapodhat, párolgása áthevített kőzeten kezdetben lehet nagyobb, később a lehűtött felszínen alacsonyabb, de ugyanezen okból, vagy a hőmérséklet és páratartalom függvényében évszakonként változó, de párologhat a víz hosszabb időn át a hegységet övező lápok s tavak felszínén nyugalmi állapotában is. Nehézségbe ütközünk, hogy a láp és tó vízmennyiségének megoszlását nem tudjuk eldönteni, nevezetesen hogy abból mekkora hányadát táplálja a felszínről lefolyó víz, elnyelt vagy forrásvíz és közvetlenül a csapadék s hogy időszakonként a láp és tó lefolyása és kiterjedése mekkora. Számba kell venni az elnyelésnél, illetve vízelfolyásnál a kőzet repedezettségét, a lejtő szögét és hosszát, az időegységre eső csapadék mennyiségét és a hó lehullása és olvadása között lejátszódó folyamatokat, így a. párolgást, hófúvást s olvadás gyorsaságát. Mindezekből következik, hogy az alkalmazott számítások néhány kísérletre és elméleti megfontolásra épített becslés, ahol a végeredményben a beszivárgó, elpárolgó és lefolyó vízmennyiség egyenlő kell legyen a lehullott csapadék mennyiségével ; a mindebből elkövethető hibák azonban a tévedések hosszú sorozatát okozhatják. A lehullott csapadéknak tehát pontosan meg nem állapítható hányadát a kőzetek hézagai fogadják be. A főkarszt víz esetében a befogadó kőzet legtöbbször a fődolomit és a reá települt mészkő. A dolomit esetében gyakran beszélnek karsztosodásról, holott a tiszta dolomit kőzet a szó eredeti értelmében nem karsztosodik, abban karsztos formák, mint a mészkőben, nem igen keletkeznek, bár a CaCO s oldódása erősen hozzájárul a dolomit vízvezető képességének fokozásához. A dolomit romboéder kristályait szegélyező CaC0 3 oldódása — az eddigi vizsgálataim szerint — okozója a dolomit porlódásának, továbbá az időközben lerakódott kalcitkitöltés feloldódása is hozzájárul járatok létrehozásához. A másik ok, ami a dolomit víztárolóképességét fokozza, a mechanikaitektonika igénybevételre történő — nagy területen való — kockás összetöredezettségóben rejlik. A mészkövek mind karsztosodnak, de nem azonos mértékben karsztosodottak, azt azonban, hogy ebben mekkora szerepet játszik a mészkő anyaga és mennyit a karsztosító hatás, nem tudjuk megállapítani s arra sincs mértékünk, amivel a karsztosodás fokát kifejezhetnénk. A dolomitok és mészkövek hézagtérfogatán&k megállapítására történtek már kísérletek [10], de azokat, amelyeket laboratóriumban vizsgáltak kőzetmintákon, eleve el kell vetni, mert a mintadarab semmiképpen sem fejezheti ki a több km 3-nyi kőzettömeg jellemzőit. Más kísérletek a bányában történt vízbetörések mennyisége és kialakult depressziós terek segítségével közelítik meg a kérdést [1]. Willems közli, hogy az eszerint végzett számítások alapján a karsztos mészkő hézagtérfogata 0,34—1,0% átlagosan 0,53%-nak adódott, ami azt jelenti, hogy 100 km 2-es területen 100 m vastag mészkő tömege 10 1 0 m 3, a benne tárolt víz pedig 53 millió m 3. Nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy a mészkövek hézagtérfogatának meghatározására kevés kísérlet történt és megbízható átlagos adataink egyáltalán nincsenek. Az idézett adat csupán példa, amelytől sokszorosan eltérő hézagtórfogatokkal is találkozunk.
