Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

5. szám - Dr. Schmidt E. Róbert: Vízföldtani és hegységszerkezeti összefüggések

Hidrológiai Közlöny 1966. 4. sz. 211 A Bakonyhegység karszthidrológiai kérdései a bányászati tapasztalatok alapján DARÁNYI FERENC* Rétegtani ós szerkezeti kérdések A Bakonyhegység karsztja többrétű, a főkarsztvíztároló, a felsőtriászkori fődolomit és dachsteini mészkő és mindazok a mészkövek, amelyek helyenként vízzáró réteg közbetelepülése nélkül közvetlenül ezekre települnek, mint pl. az ajkai szénmedencében a középsőkréta mészkő, vagy Urkúton az alsó- és középsőliász mészkő. A fődolomit és dachsteini mészkő együttese általános elterjedésű és vastagsága minden bizonnyal meghaladja az 1000 m-t. Ez a nagy vastagság biztosítja a Bakonyban, tágabb értelemben a Dunántúli Középhegységben a főkarsztvízrendszer egységességét. Vízföldtani szempontból vitás a dolomit vastagsága ; csupán becsült értékkel dolgozunk és bár a tároló kőzet felső, a működésben tevékenyen résztvevő szelete tekinthető mértékadónak, a nagy vetők mentén az összlet valódi vastagságára, illetve a kőzet vastagsági változásainak ismeretére a helyes vízföldtani értékelés és a jelenségek helyes értelmezése céljából nagy szükségünk lenne. Felmerül néha a kérdés, hogy a főkarsztvíz egységes vízrendszert alkot-e, vagy megszakítják esetleg közbetelepült vízzáró szintek. A kösszeni rétegek lehetnek ilyen vízrekesztők ott, ahol márgás kifejlődésűek, de ezek elterjedése nem általános és nem is annyira vastagok, hogy a törési síkok mentén a hidraulikus kapcsolat folyamatossága a magasabb és mélyebb szintek között megszakadna. A karsztvíz magasabb tárolóját a középsőkréta albai emeletbe sorolt mészkő képviseli. Ez mind a Déli, mind az Északi-Bakonyban előfordul, de önálló vízrendszert csak az Eszaki-Bakonyban alkot. A Déli-Bakonyban többnyire közvetlenül a főkarsztvíztárolóra telepszik s így annak rendszerébe tartozik, de Északon a 100 m vastagságot is elérő apti agyag és márgacsoport különállását biztosítja. A karsztvíz felső emeletét az eocén főnummuliteszes mészkő alkotja, amelyhez a Déli-Bakonyban a felsőkrétakori hvppuriteszes mészkő roncsai és az alsóeocénkori alveolinás mészkő is csatlakozik, míg az Északi-Bakonyban főképpen a felsőeocénbe tartozó discocyclinidás mészkő jelenti a felső karsztvíz-emeletet. A bányavidékeken, az ajkai szénmedencében a felsőkrétakori 60 m vastag szenes agyag és márgaösszlet, a Bakony É-i előterében a 100 m-nél vastagabb cenománkori márga választja el a főkarszt-, illetve a középsőkréta karsztvíztől az eocénkarsztvízrendszert. A középsőkréta és eocénkori karsztos rendszerek alapvetően különböznek a főkarszt víztől, első sorban azért, mert azok magasabb helyzetük és főképp vékonyabb kifejlődésük miatt nem alkotnak összefüggő rendszert, mert a földtörténet folyamán részben vagy egészben elpusztultak, részben a * Bányászati Kutató Tntézet, Budapest. vastagságukat meghaladó vetők mentén rögönként egy vagy több irányban elszigetelődtek. Nem szorosan, de közvetve a karsztvízzel állnak kapcsolatban a várpalotai szénmedencében a 200—300 m vastag helvét fekü és szarmata fedőrétegek, amelyek homokos rétegei, illetve agyagos, homokos, kavicsos összlete a főkarsztvíz nyugalmi szintje alatt a felsőtriász rétegekre a peremeken ráfekszenek s azoknak vizét a szénmezőbe vezetik. A kéregmozgások tanulmányozása során szükséges annak tisztázása, hogy mely hegységképző erők működtek, azok mekkora változást idéztek elő s végül, hogy mikor voltak szárazföldi időszakok, vagyis mikor milyen mértékben pusztultak le az egyes rétegek és mikor érte a karbonátos kőzeteket karsztosító hatás. Az idősebb rétegek, amelyekre több hegységképző erő hatott, természetesen sokkal töredezettebbek, mint a fiatalabbak, amelyek rendre kevesebb hegységképző időszakban vettek részt. Ebből következik, hogy bár a fiatalabb erőhatások az idősebb kőzetben mind fellelhetők, az idősebb szerkezetre a fiatalabbakból nem lehet visszakövetkeztetni. A hegységképző erők vizsgálata során feltűnik, hogy a jurakori és középsőkréta, majd a középsőkréta és felsőkréta, végül a felsőkréta és a szarmatánál idősebb rétegek között nagy tektonikai diszkordancia mutatható ki. Eszerint az újkimmériai, majd az ausztriai-szubhercini, végül az új stájer mozgások voltak a legfőbb kéregalakítók. Az újkimmériai és ausztriai-szubhercini mozgások elsősorban erős összenyomóerők voltak, míg az új stájer fázis túlnyomó részben széthúzásos vetőket hozott létre. Ezek az erők köztudomásúan általában haránt irányúak voltak, de hatottak közben és alárendelten Ny-ról K-i irányban is [2]. Fontos ezek mellett a szárazföldi időszakok ismerete, mert akkor zajlott le a rétegek pusztulása és nagyarányú karsztosodása. Ilyen időszak a krétakori barrémi, a turoni és dániai emeletben volt, amely utóbbi átnyúlt az alsóeocénbe, majd változó hatású tengerelöntés és parteltolódás jellemzi az oligocént és miocént. Az egyes kéregrészek tehát a jurakor végétől hosszabb-rövidebb ideig a szárazföldi időszakok letaroló és karsztosító hatásának kitéve, vízföldtani szempontból nagy jelentőségű eróziós és rétegtani diszkordanciákat alakítottak ki. A szerkezeti kérdésekkel mindenkor részletesen kell foglalkozni s nem helyes a már egyre ritkábban, de néha mégis hangoztatott felfogás, mely szerint a víz nem törődik a földtörténet egymásutánjával és az a mindenkor rendelkezésre álló teret tölti ki, tehát a fejlődéstörténetre s ezen belül a szerkezet részletes elemzésére nincs szükség. Ujabban viszont, különösen Schmidt E. Róbert geomechanikai elmélete óta, a vízföldtanba is bevonult a mozgásmechanikai szemlélet ós valljuk meg, sok esetben gépiesen általánosítva, az elmélyedés, a bírálat és a részletekbe menő vizsgálat nélkül. Schmidt E. Róbert geomechanikájával nem adott minden részletre alkalmazható egységes módszert, ami