Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

5. szám - Dr. Szigyártó Zoltán: Hatásfok vizsgálatok a K. IV. öntözőfürt-főcsatorna üzemének jellemzésére

Dr. Szigyártó Z.: Hatásfok vizsgálatok Hidrológiai Közlöny 1966. 5. sz. 195 (a normától eltérő módon végrehajtott, szakaszos vízutánpótlás esetén), illetve a halastavak ugyan­csak szakaszos vízpótlásánál az igényelt vízmennyi­ség teljesen határozatlan maradt. De nem volt arra sem mód, hogy a termelő feltüntesse azt, ha a normától eltérő egyszeri vízadagot kívánt igé­nyelni (pedig erre elvileg joga is van !). Emellett a vízigénylési nyomtatványok nem biztosítottak helyet a telepveszteségek feltünteté­sére sem. így a kultúrára juttatott víz még akkor sem lehetett volna azonos a norma szerinti, egy­szeri öntözésre megállapított vízadaggal, ha tör­ténetesen az igénylő lap alapján meghatározott víz­mennyiséget a vízkivételen kiadták volna. Hiányossága volt azonban ezeknek a vízigény­lési nyomtatványoknak az is, hogy a vasárnapi üzem kérdését teljes bizonytalanságban hagyta. Nem lehetett azok alapján eldönteni, hogy az öntözővízszolgáltatás megjelölt időtartamába bele­eső vasárnapokon kíván-e a termelő öntözni, vagy sem. Sőt az elsőnek ismertetett vízigénylő lap még a vízszolgáltatás első és főleg utolsó napja tekin­tetében is kételyeket rejtett magában. Előfordul­hatott ugyanis az, hogy valamelyik termelő a ,,-tól, -ig" jelöléssel feltüntetett két napon nem azt az első, illetve utolsó napot értette, amelyen már, illetve még vízszolgáltatást kér, hanem az azt megelőző, illetve követő napot. Rátérve a napi üzemidőre : az elsőnek jellem­zett nyomtatvány a kezdet, illetve a vég szem­pontjából csaknem teljes bizonytalanságot ha­gyott, mivel az üzemidő hosszától ezek az adatok csak kismértékben függnek. A második vízigénylő lapnál már lényegesen jobb a helyzet. Ennél az üzemkezdet és a napi üzemidő feltüntetése már egyértelművé teszi a vízszolgáltatás időbeosztásá­valszemben támasztott igényt — ha történetesen nem 24 órás üzemről van szó. Az utóbbi esetben ugyanis még továbbra is nyitott kérdés marad az, hogy az utolsó napon a zárás időpontja meg­egyezik-e az első nap nyitási idejével, vagy sem. A vízadagolás A vízadagolás módja Az előzőek értelmében a túlfolyó vízszállításá­nak szabályozására vonatkozó utasítások, illetve a használatban levő nyomtatványok nem tartal­mazták az üzem irányításához szükséges összes adatot, s így azok alapján módszeres vízadagolás nem is történhetett. A gyakorlatban ezért a fővízkivétel szabályo­zását úgy végezték, hogy annak kezelőjéhez csak a naponként vízzel ellátott terület nagyságát je­lentették be, aki aztán ennek ismeretében — s korábbi tapasztalatai szerint — érzés alapján engedett vizet a főcsatornába. A vízszinttartó zsilipeknél csak a megengedett maximális felső vízállás volt megadva. így, bár elvileg felvízszinttartásra rendezkedtek be, a zsili­peknél mégsem tartottak állandó szintet. Az egyes bögékben a vízszint magasságát ugyanis — a meg­adott felső érték szemmeltartása mellett — első­sorban az határozta meg, hogy milyen magasan helyezkedik el az a terület, melyet az onnan kiágazó gravitációs vízkivétel a szóbanforgó idő­ben éppen ellát. A vízkivételek szabályozásánál a vízigénylő lapon hiányzó információkat különböző szóbeli megállapodások helyettesítették. Gyakran előfor­dult az is, hogy nem tartották be a vízigénylő lapon feltüntetett, s az üzem napi időbeosztására vonatkozó előírásokat. Az adagolt vízmennyiségek meghatározása Az adagolt vízmennyiségek meghatározásá­nak alapjául az erre a célra rendszeresített, több példányban, másolópapírral kitöltött najilók szol­gáltak. Amennyiben e naplókat pontosan vezették — és a vízkivételek hitelesítve voltak — ezek való­ban alapjául szolgálhattak annak, hogy rájuk tá­maszkodva a kiadott vízmennyiséget legalább utólag meghatározhassák. E naplókat azonban igen gyakran pontatlanul töltötték ki, oda hibás időadatokat vezettek be. Tették ezt annál is inkább, mert a vízőrök felszere­léséhez óra nem tartozott, s így azok, akinek saját órájuk nem volt, az időpontokat csak becslés alap­ján írhatták be. De baj volt a hitelesíthetőséggel is. Ezek a víz­kivételek ugyanis — egy-két kivételtől eltekintve — még a legjobb esetben is csak fa tiltókkal voltak lezárhatók. így a naplóban feltüntetett névleges zsilipálláshoz minden alkalommal a vízőr ügyessé­gétől, gondosságától függően változó, eltérő nyitás tartozott. E vízkivételeket az említett néhány kivételtől eltekintve hitelesíteni tehát nem lehetett. Követ­kezésképpen a zsilipeket csak érzés szerint nyitot­ták és zárták, s a kiadott vízmennyiségek közelítő értékét, az öntözési idényben végzett egy-két ellen­őrző mérés alapján, utólag állapították meg. Az üzem személyzete A vízszolgáltató csatornahálózatot üzemben tartó személyzet a fürtvezetőből, három csatorna­őrből, s az alájuk beosztott vízőrökből és zsilip­őrökből állt. A fürtvezetőre várt az üzem irányítása, melyet a csatornaőrök bevonásával kellett elvégeznie. A csatorna­őrök a hozzájuk tartozó csatornaszakaszokon a für­vezetőtől kapott utasítások alapján a beosztott víz­őrökre ós zsilipőrökre támaszkodva a vízadagolás műve­letét kellett, hogy irányítsák. A vízőrök és zsilipőrök pedig a kapott utasításhoz igazodva, a zsilipállításokat, nyitásokat és zárásokat kellett elvégezzék. A személyzet feladatkörébe tartozott még azoknak a kisebb karbantartási munkáknak az elvégzése is, melyekhez különösebb szakértelemre nem volt szükség, s amelyek ellátása még nem zavarta a vízadagolás mun­kájának folyamatosságát. Altalános tapasztalatként megállapítható, hogy sem a fürtvezető, sem a csatornaőrök, sem pedig a zsilipőrök és vízőrök feladatait pontosan nem állapí­tották meg, s minél magasabb beosztásról volt szó, annál lazább volt az elvégzendő munka körvonalazása is. A vizsgálat gyakorlati végrehajtása A vizsgálati időszak A hatásfok-vizsgálatok céljaira a legcélszerűbb időszaknak a vízszolgáltató rendszer teljesítőké­pessége szempontjából általában legnagyobb igé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom