Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

9. szám - Dr. Szesztay Károly: Gondolatok a hidrológiai észlelőhálózatok tervezéséről különös tekintettel a hegyvidéki területekre

390 Hidrológiai Közlöny 1965. 9. sz. Szesztay K.: A hidrológiai észlelőhálózat tervezése tárását szolgáló általános hidrológiai észlelőhálózat, az egyes vízgazdálkodási tevékenységeknek maradnak különleges igényeik, amelyeknek kielégítésére külön ágazati (üzemi) észlelőállomásokra is szükség van. 2. A vízi építkezések és a vízhasznosítások ugyanakkor, amikor legfőbb ösztönzői a hidrológiai adatgyűjtésnek, egyszersmind nehézségeket, új feladatokat is jelölnek ki számára: Meg kell oldani a mesterséges vízelvezetések és vízbeeresztések rendszeres nyilvántartását, és gondoskodni kell a mesterséges beavatkozások hatásaként a hidrológiai viszonyokban jelentkező változások megállapításáról és folyamatos figyelemmel kíséréséről. A hegyvidéken végzett adatgyűjtés néhány sajátossága A hegységek a folyók bölcsői. A légköri csapadékból lényegesen több hullik rájuk, mint a környező síkvidéki területekre, párolgási veszteségük viszont csak kis hányada amazokénak. Többnyire a hegyvidéken dől el, hogy jut-e elég öntözővíz a környező síkságok szántóföldjeinek, vagy kell-e árvédekezéshez készülődni a tőlük esetleg többszáz kilométernyire fekvő folyóparti szakaszokon. A hidrológiai észlelőhálózatok kialakításában ezért — akár a vízkészletek módszeres számbavételéről, akár egyes vízgazdálkodási feladatokról van szó — a hegyvidékek különös figyelmet érdemelnek. Ugyanakkor az állomások felállítása és fenntartása során itt adódik a legtöbb nehézség a nagykiterjedésű lakatlan területek és a mostoha időjárási viszonyok miatt. Az alábbiakban megkísérlem röviden összefoglalni a hegyvidéki adatgyűjtés főbb sajátosságait, majd közelebbről megvilágítani a hálózattervezés néhány módszertani kérdését. 1. Éghajlati szempontból a hegyvidékeket a változatosság jellemzi. Néhány száz méter szintkülönbség nagyobb eltérést okozhat két észlelési hely csapadék, vagy hőmérsékleti viszonyaiban, mint síkvidéken több száz kilométer vízszintes távolság. A Duna-medence hegyvidékeinek magasabb övezetei az 1. táblázat szerinti csoportosítás III. és VI. típusába, a tőlük 150—200 kmnyire elterülő síkvidéki területek pedig az V. és VIII. típusba tartoznak. Trópusi, vagy szubtrópusi területek magas hegységei esetében ennél nagyobb különbségek is előfordulnak. Ez sokrétű és változatos feladatokat állít a hidrológiai adatgyűjtés elé. Előfordulhat, hogy valamely vízgyűjtőterület felső részén a gleccserek tanulmányozása, a környező síkvidéki részeken pedig a térszín tényleges és lehetséges párolgásának, vagy a felszín alatti víztartó rétegek dinamikus vízkészletének megállapítása a hidrológiai adatgyűjtés központi feladata. 2. Az észlelési helyek kiválasztásában és felszerelésében a nagykiterjedésű lakatlan területek és a mostoha időjárási viszonyok jelentik a legfőbb nehézséget. A korszerű méréstechnika több hidrológiai tényezőre kínál hosszabb időn át önműködően regisztráló, vagy távjelző műszereket, ezek azonban meglehetősen költségesek, amellett ezek is időszakonkénti helyszíni ellenőrzést, karbantartást kívánnak. Az így felszerelt állomásokat ezért mindig alapos mérlegelések alapján, hidrológiai szempontból valóban a legfontosabb helyekre (többnyire a hegygerincek közelébe) kell elhelyezni. 3. A hálózat megtervezésekor szem előtt kell tartani, hogy az adatok felhasználásában és területi kiterjesztésében a tengerszint feletti magasság a legfontosabb tényező. A hosszú időn át változatlan helyen észlelő törzsállomásokat — amelyek a W. B. Ijangbein javasolta hálózattervezési koncepcióban az időbeli „folyamatos mintavételt" biztosítják — úgy célszerű elhelyezni, hogy az észlelt tényezők és a tengerszint feletti magasság kapcsolatában az átlagos viszonyokat tükrözzék és a kapcsolat meghatározását a teljes magassági tartományra lehetővé tegyék. Az ideiglenes működésű másodrendű állomásokat lehet felhasználni a „területi mintavételre",, vagyis az átlagostól eltérő adottságú területek (különböző kitettségű és meredekségű hegyoldalak stb.) viszonyainak feltárására. Azt, hogy az egyes magassági övezetekben melyek az „átlagos" és melyek az attól leginkább eltérő területek, többnyire csak magukból az észlelési adatokból lehet megbízhatóan megállapítani. Célszerű ezért a hálózat végleges kialakításával megvárni az előzetes „tanulmányi" mérések eredményeit. 4. Gyakori eset, hogy az adatgyűjtés eredményeinek felhasználásában nincs szükség a tényleges területi átlagértékek ismeretére. Megfelel helyette minden olyan mutatószám, amely vele egyértelmű kapcsolatban van. Példaként említhetők a hidrológiai előrejelzésekben gyakorta alkalmazott tapasztalati összefüggések, amelyekben csak a függő változónak kell feltétlenül valódi értékében szerepelnie és — célszerűség ill. szükség esetén — valamennyi független változó mutatószámokkal helyettesíthető. A hegyvidéki észlelőhálózat tervezése szempontjából ez azt jelenti, hogy tartós és folyamatos észlelésre elegendő lehet néhány könnyebben hozzáférhető állomást berendezni, ha — megfelelően részletes időszakos észlelések és összehasonlító feldolgozások útján — a fenti feltétel biztosítottnak látszik. Ha a mutatószám és a tényleges területi átlag közötti kapcsolatot — amely természetesen évszakonként vagy időjárási helyzetenként változik — megfelelően pontosan és részletesen sikerült feltárni, a mutatószámba bevont állomásokra szorítkozó észlelés eredményei az abszolút értékek ismeretét kívánó feladatokhoz (például vízháztartási vizsgálatokhoz) is felhasználhatóak. 5. A hegyvidékek nemcsak az éghajlati adottságok tág értéktartománya és az észlelések gyakorlati nehézségei miatt jelentenek különleges esetet a hidrológiai észlelőhálózatok tervezésében. Van néhány hidrológiai jelenség, amelyik kimondottan a hegyvidékek sajátossága. Ilyen mindenekelőtt a karsztvíz és a lavina.