Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

8. szám - Dudás János–Szitkey László: Európa nagyobb városainak vízellátása

382 Hidrológiai Közlöny 1965. 8. sz. Dudás J.—Sziikey L.: Európa nagyobb városai NSZK és Olaszország. Ezek megfigyelt városaiban a hálózati és szolgáltatási veszteség az alábbi határok között, illetve átlagértékben alakult ki : Ausztria 6—16% 12% Jugoszlávia.. 6—43% 23% NSZK 5—33% 13% Olaszország 6—22% 10% Magyarország 6—18% 13% Az összehasonlítás céljából feltüntetett hazai adatok csupán az 1. táblázatban szereplő városokra vonatkoznak. A hálózati és szolgáltatási vízveszteség mértéke Budapesten 11—12% között ingadozik, évek óta kismértékben csökkenő irányzatú. Néhány kivételtől eltekintve hasonló a helyzet vidéki városainkban is. Figyelemmel az európai nagy városokban, így pl. Bécsben (15%), Prágában (17%), Bordeauxban (27%), Nantesban (20%), Amszterdamban (11%), Belgrádban (26%), Zágrábban (11%), Brémában (17%), Essenben (23%), Hamburgban (12%), Stuttgartban (18%), NyugatBerlinben (8%), Bolognában (12%), Genovában (21%), Milánóban (6%), Nápolyban (7%), Rómában (12%), Torinóban (11%), Lisszabonban (21%), Valenciában (25%) észlelt vízveszteségekre, Budapesten az 1955. évi 11,6%-os hálózati és szolgáltatási veszteség kielégítőnek mondható. Ez az érték számottevő mértékben már nem csökkenthető, így a távlati tervezés során is 10% körüli hálózati és szolgáltatási vízveszteséggel célszerű számolni. A napi vízszolgáltatás ingadozásának mértéke A vízművek kapacitás-kihasználtsága a napi átlagos víztermelésnek a víztermelési kapacitáshoz viszonyított százalékos aránya. Ellentétben az ipari üzemekkel, a vízműveknél a fogyasztás évszakonként, időjárástól függő ingadozása miatt, a csúcsidény szükségletének zavartalan kielégítése érdekében éghajlati adottságaink mellett az átlagos vízfogyasztásnál legalább 20—25%-kai nagyobb teljesítőképesség biztosítása kívánatos. A hazai gyakorlatban használt e mutató a külföldi városokra vonatkozóan nem ismeretes, mert a vízművek maximális teljesítőképességéről nem állnak adatok rendelkezésre. Az év folyamán előfordult napi maximális és az átlagos vízszolgáltatás ismert aránya a külföldi városokban csak akkor azonos a kapacitás kihasználtsággal, ha csúcstermeléskor a vízmű teljesítőképessége határán üzemel. A napi átlagos vízfogyasztás és a maximális napi vízszolgáltatás viszonya ettől függetlenül az éghajlati tényezők, vízfogyasztási szokások következtében kialakult szolgáltatási ingadozások mértékét jól szemlélteti. A mutató alsó és felső határértékei és átlaga néhány ország megfigyelt városaiban : Ausztria 68—79% 73% Dánia 79—92% 84% Nagybritannia és Észak-íroszág 77—97% 85% Finnország 81—83% 82% Franciaország 56—95% 66% Hollandia 66—81% 72% Jugoszlávia 45—74% 60% NSZK 48—86% 64% Norvégia 69—77% 73% Olaszország 53—98% 71% Spanyolország 30—94% 65% Svájc 66—82% 75% Svédország 76—82% 79% Magyarország 68—99% 81% Látható, hogy az északi, kiegyenlítettebb éghajlatú országokban a vízfogyasztás ingadozása kisebb, mint a déli államokban. Hazánk viszonylag szélsőséges hőmérsékleti viszonyai mellett 70— 75% között mozoghat a mutató értéke, ennél lényegesen nagyobb arány elégtelen víztermelési kapacitás, tehát vízhiány következménye. Fajlagos vízvezetéki csőhossz Az 1 ellátott lakosra jutó vízvezetéki nyomócsőhálózat hossza a távlati tervek összeállításakor jó tájékoztatást nyújt a nyomócsőszükséglet közelítő előirányzatához. A fajlagos csőhossz nagysága a város ellátott területének laksűrűségétől, tehát beépítési módjától függ. Jó példa erre a magyar városok közül a korszerű városrendezési elvek alapján, többszintes lakóházakkal épült Dunaújváros országos viszonylatban legkisebb, 1,3 m/fő mutatója. Ez még a fővárosnál (1,7 m/fő) is kedvezőbb, ahol a belső kerületek nagyobb laksűrűségét a külső kertes beépítésű, ipartelepekkel elfoglalt területek hatása kiegyenlíti. Az európai városokban 1 ellátott lakosra általában 1,5—2,5 m nyomócső jut. Ennél nagyobb (3—4 m/fő) a fajlagos csőhossz az angol városok nagyobb részében, amelyekben az iparterületek jelentős része még beékelődik a lakott városrészekbe, illetve nagy kiterjedésű, kertes családiházakkal beépített „zöld övezettel" rendelkeznek. Több, különböző tényező hatása következtében alacsony az 1 ellátottra jutó csőhossz az olasz és spanyol városokban. Itt a metropolisok és ipari központok esetében a magas- és toronyépületek elterjedése, a nagy történelmi múltú, műemlék-jellegű városokban kialakult zsúfolt beépítés és az okozza a kis fajlagos csőhosszat, hogy a települések csak legsűrűbben beépített, belső magjára szorítkozik a vízvezetékes ellátás. Hivatalos utalás hiányában csak feltételezhető, hogy Olaszországban és Spanyolországban a csőhálózat hosszánál csupán a lakott területen belül fekvő vezetékeket veszik számba, amit az is valószínűsít, hogy az olasz és spanyol városok mindegyikében viszonylag kicsiny a fajlagos csőhossz. Moszkvában a régi városrészek széleskörű szanálásával végrehajtott radikális városrendezés eredményeként ma már a korszerű, magas- és toronyépületek jellemzőek a szovjet fővárosra. Emiatt az 1 vízvezetéki vízzel ellátott lakosra jutó fajlagos csőhossz mindössze 0,6 m. Az 1 ellátott lakosra jutó csőhossz Budapesten és vidéki városaink jelentős részében megfelel az európai városok átlagának, illetve csak kevéssel nagyobb annál (1. és 2. táblázat). Mezőgazdasági jellegű, ritka beépítésű alföldi városainkban (Hódmezővásárhely, Kecskemét stb.) a fajlagos csőhossz értéke 4—6 m körül alakult ki. Olyan településen, ahol a víztermelőtelepek a lakott területtől távol helyezkednek el, és így jelentős hosszúságú főnyomóvezeték fekszik a városon kívül, a teljes hálózatra vetített fajlagos csőhossz a korszerű beépítés ellenére nagy lehet (pl. Komló).