Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

6. szám - Dr. Rétháti László: A talajvíz évi menetgörbéjének sajátosságai

244 Hidrológiai Közlöny 1965. 6. sz. Rétháti L.: A talajvíz évi menetgörbéje d) Az észlelési adatok ne tartalmazzanak szemmel látható durva hibát (az 1185. sz. székesfehérvári kút adatlapja szerint pl. 3 hónapon keresztül cm-re egyezik a vízállás, másik 3 hónapon keresztül pedig mindig 2—2 cm a vízszint süllyedése). Ezeknek a feltételeknek sajnos igen kevés kút tesz eleget. Már ahhoz is, hogy a statisztikai feldolgozást 18 kútra ki lehessen terjeszteni, bizonyos engedményeket kellett tenni a b) pontot illetően (2—2 kútnál az 1937., illetve az 1937— 38. évi adatsor hiányzott). Arról ugyanakkor nem szabad lemondanunk, hogy a viszonyítás alapjául választott időszak minden kútra azonos legyen (legkevésbé az engedhető meg, hogy az országosan magas vízállású 1940—42. évi adatsor hiányos legyen). A kutak adatsorát — az építőipari feladatokhoz igazodva — nem hidrológiai, hanem naptári évek szerint rendeztem. Az évi szélső vízállások időpontja A víztükör a talaj vízkészletet növelő és csökkentő tényezők hatására változtatja magassági helyzetét. Ezek a tényezők Juhász [6] szerint a következők : a vízkészletet növeli a csapadék, a hozzáfolyás magas területről (a terepszint alatt vagy felett), az öntözés, az élő vízfolyás duzzasztó hatása és az állandó duzzasztás. A vízkészletet csökkenti a párolgás, az alacsony terület felé való áramlás, az élő vízfolyás leszívása és a belvízelvezetés. Az első csoportba sorolhatnánk még a talajban levő pára kondenzációját, a vezetékekből elszivárgó vizet, üzemi vizet, a mélyszintű épületek duzzasztó hatását. A második csoportba a mesterséges vízkivétel (szivárgó, talaj vízszinsüllyesztőés víznyerő kutak) hatását. A növelő és csökkentő tényezők lényegében tehát három csoportba sorolhatók : 1. meteorológiai tényezők (csapadék, párolgás), 2. a víztükör és a terep geometriai helyzetéből adódó el- és hozzáfolyás, 3. természetes és mesterséges zavaró hatások (öntözés, duzzasztás, leszívás, vízkivétel, felszín alatti vízbeszivárgás). Az alföldi kutak nagy részéről elmondhatjuk, hogy vízszintjüket szinte kizárólag csak meteorológiai tényezők szabályozzák. A vízháztartási egyenlet ebben az esetben : csapadék = párolgás -f talaj víztározódás, vagyis hiányzik a baloldalról a hozzáfolyás, jobboldalról az elfolyás. (Hogy valamely talajvízszintészlelőkút környezete mennyiben tesz eleget ennek a feltételnek, arra vonatkozóan Ubell [12] végzett ötletes vizsgálatot.) A talaj vízjárás évi menetében két szakaszt kell megkülönböztetnünk : a tározódás és a készletcsökkenés szakaszát. A nyár végén a talaj száraz, az őszi esők hatására felső rétege igen gyorsan átnedvesedik a maximális molekuláris vízkapacitás értékéig [12] ; a további vízmennyiségre már csak a gravitáció hat, a vízszálak lassan leszivárognak a talajvízig (pontosan az egyenletesen telített kapilláris tartományig). A késő őszi és téli hónapokban a talajpárolgás sokkal kisebb, mint nyáron, a felszín nem tud kiszáradni, aminek következtében a csapadék nagy része a gravitáció hatása alá kerül. Ezzel magyarázható [11], hogy — bár a téli hidrológiai félévben jóval kisebb a csapadék, mint a nyáriban, a talajvízszint emelkedése mégis erre az időszakra esik ; hazai viszonylatban a csapadék a III. és IV. hónapban éri el átlagban a minimumot, alföldi talajvizeink legnagyobb része ugyanakkor éppen április-május hónapban tetőzik. Hogy a téli félévben lehullott csapadék milyen talaj vízemelkedést okoz, az Bogárdi [1, 2, 3] és Ubell [11, 12, 5] részletes vizsgálatai szerint a kövekező tényezőktől függ : a) a talaj beszivárgási kapacitása és b) szabad hézagtérfogata, c) a téli félév hőmérséklete (sőt, Bogárdi szerint a tartós negatív hőmérsékletű időszak is, mert a csapadéknak ekkor nagyobb hányada párolog el, a többi pedig nagyobb késleltetéssel jut le a talajvízig), d) a csapadék időbeli megoszlása, e) a talaj víztükör mélysége, f) a felszínközeli rétegek áteresztőképessége. A tényezők nagy része nyilvánvalóan nemcsak az emelkedés mértékét, hanem a tetőzés időpontját is befolyásolja. A vízkészletfogyasztás folyamatát az irodalom nem tárgyalja részletesen, talán azon meggondolásból, hogy ez a folyamat a tározódásra megállapított törvényszerűségek értelemszerű átértékelésével jól magyarázható. Ubell [16] a minimális talaj vízállás időpontjáról megállapítja, hogy ez nem minden kútnál azonos, átlagosan októberre tehető. Hasonló megállapításra jutott az angliai talaj vízviszonyokat illetően Gray is [4]. Az értékelés során különbséget kell tennünk abszolút és relatív szélső értékek között. A 3. ábra a 234. sz. kút három különböző évre felrajzolt menetgörbéjét tünteti fel. Ezek közül a 25 éves átlagot tükröző menetgörbéhez (4. ábra) lefutását illetően az 1938. évi áll legközelebb. A másik két évben a szokásos időszakban jelentkező relatív szélsőértékeken kívül az év elején abszolút minimum, illetve az év végén relatív maximum jelentkezik a jelleggörbén, aminek az az oka, hogy az 1952. évet egy igen magas vízállású év követte, az 1955. évet pedig egy alacsony vízállású év előzte meg. A szélső értékek vizsgálata során csak a relatív értékeket és ezek bekövetkezésének időpontját vesszük figyelembe. A tározódás és vízkészletfogyasztás időszakának pontosabb vizsgálatára a szokásos havi átlagok helyett az észlelési napokon leolvasott vízállások 22—25 éves átlagát számítottam ki. Ennek a — kétségtelenül hosszadalmasabb — módszernek az az előnye, hogy a) a szélső vízállások időpontját 1—2 nap pontossággal lehet meghatározni, b) az átlagos évi menetgörbe sajátosságait megbízhatóbban lehet értékelni. A 4. ábra három kút menetgörbéjét tünteti fel. Az ordinátán a „6 napos KÖV"-ek, tehát 2—2 átlag számtani közepe szerepel, a szélső vízállások napjának kijelölése azonban a naptári napokra számított átlagok alapján történt. A gr

afikon feltünteti az egyes kutakra jellemző KÖV-et