Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

4. szám - Hajdu György: A Fővárosi Vízmű fejlődése (1867–1964)

Hajdú Cin.: A Fővárosi Vízmű fejlődése Hidrológiai Közlöny 1965. 4. sz. Í49 alacsonyan tartása nem késztette az ipart saját víztermelő berendezések létesítésére, a víztakarékosságra, sőt sok iparvállalat meglevő berendezéseit is leállítja, megszünteti azok karbantartását, mivel kényelmesebb a közüzemi ivóvíz igénybevétele. Ez nem természetes folyamat. Alkalmam volt összehasonlítani a mi helyzetünket több olyan nagyvároséval, amely nagyságában, iparosodásában, hidrológiai adottságokban hasonló Budapesthez, de a víz ára ösztönzően hat az ipartelepek önellátásának fenntartására. Ilyen pl. NyugatBerlin. NyugatBerlin Budapest lakosok száma (millió) 2,2 1,95 1963-ban termelt ivóvíz (millió m

3) 146 219 háztartási fogyasztás (millió m

3) 82 88 százalékban 65 43 az ipartelepek közül ott csak azok veszik igénybe a közüzemi vizet, melyek egyáltalán nem tudják másképpen kielégíteni szükségleteiket. Budapesten is meg kell oldani, hogy az ipar igényeinek kielégítése ne a lakosság rovására történjék. Ez ma már olyan jelentős kérdés, hogy több oldalról is meg kell közelíteni. A megoldás érdekében a kormány Gazdasági Bizottsága 1963-ban foglalkozott ezzel és utasította az illetékes szerveket a kérdés sürgős rendezésére. Az 1/1964-es OVF rendelet kötelezővé tette a nagyipari vállalatok számára ivóvíz szállítási szerződés kötését. Kontingenst állapított meg az iparvállalatok felé és ennek túllépése esetén súlyos büntetéssel sújtja a fogyasztót. Előírja, hogy az iparvállalatok az esetben igényelhetnek többletvizet, ha annak beruházási költségét saját keretükből fedezik. Ez a rendelkezés azonban számos lehetőséget hagy az iparvállalatoknak, mellyel továbbra is a közüzemi vízre támaszkodhatnak. Ezért az érdekelt szervek a közelmúltban vizsgálatokat folytattak budapesti iparvállalatoknál és megállapították, hogy az iparvállalatok nagyrészénél még pazarlás folyik, mely egyes helyeken eléri a fogyasztás 30%-át, saját termelőberendezéseiket továbbra sem használják ki. Ezért javasolták a kormány Gazdasági Bizottságának, hogy az ivóvíz árát az ipar felé 3-Ft-ban állapítsák meg és azt 1966 január 1-től léptessék életbe. Ez azonban még mind nem elégséges. Az ipar igénye gyorsabban nő, mint a lakosságé, az új korszerű szociális létesítmények, a modern technika, az egyre szaporodó kondicionáló-berendezések több és több vizet igényelnek. A Fővárosi Vízműveknek kezébe kell vennie, megfelelő anyagi háttér biztosítása mellett az ipar vízigényének koordinálását és az OVF támogatásával ki kell építeni az önálló ipari vízellátási rendszert. Ennek kezdeti lépései megtörténtek. Észak pesten, Délpesten és Délbudán egy-egy kisebb teljesítményű ipari vízművet üzemeltetünk, mely a környező gyáraknak ipari vízigényét részben biztosítani tudja. Ezt kell kifejleszteni egy olyan ipari vízrendszerré, mely a Budapesten levő ipartelepek túlnyomó részének vízellátását egységes hálózattal biztosítja. Itt a példakép lehet a Stuttgart-i vízellátás, mely kénytelen volt ezt a kérdést a beszerzett ivóvíz nagy költségei miatt megoldani. Ott a helyi hidrológiai lehetőségek hiányában az ivóvizet 120 km-ről, Ulmtól és 170 km-ről a Bodeni tóból szállítják, hatalmas beruházási és jelentős üzemi költségek mellett. Az ipar számára a városon átfolyó Neckar-nak eléggé szennyezett vizét — a mi felszíni tisztító üzemünkhöz hasonló berendezéssel — ivóvíz minőségűre tisztítják és külön hálózaton keresztül juttatják el a fogyasztási helyre. A Duna vízhozama a fővárosi igényekhez képest gyakorlatilag végtelen nagy és a legközelebbi évtizedek feladata ennek a kettős rendszernek kialakítása. Ily móclon a legközelebbi évszázadokban sem várhatók nehézségek a budapesti vízigények kielégítése tekintetében. A Fővárosi Vízműveknek nagyok a feladatai ós az ehhez rendelkezésre álló feltételek nem kielégítőek. A főváros területén 150 000 lakos ma még nem részesül közműves vízellátásban. Több százezer csak utcai közkutakról kapja a vizet. Ezen kívül a főváros környékének számos községében helyi lehetőség nincs a lakosság vízellátására és kézenfekvő, hogy a Fővárosi Vízművektől mint regionális rendszerből biztosítsuk a környék ellátását. Ennek bizonyos kezdő lépései már megtörténtek. A Fővárosi Vízművek látja el Budaörs, Halásztelek, Dömös, Dobogókő, Pócsmegyer, Szigetmonostor, Budakeszi községek közönségét. De az ellátottak igénye egyre növekszik, emelkedik a komfortos lakások száma, s ez igénynövekedéssel jár. A külső kerületek nagyrészében a házakban nincs bevezetve a víz, közkutakról vödrökben hordja a lakosság az ivóvizet. Míg közkutas ellátásnál egy személy igénye napi 20 liter körül mozog, addig a ház udvarára helyezett kifolyóból már napi 50 literre emelkedik az igény, a lakásban elhelyezett konyhai kifolyóról a fogyasztás eléri a 100 litert és a modern fürdőszobás hideg-meleg vizes komforttal ellátott lakásokban egy személy fogyasztása az 500 litert is elérheti. Ez pedig az ipar igényeinek csökkentése és fogyasztásának leválasztása után is jelentős fejlesztést tesz szükségessé, ami a vízellátás minden ágazatában erőfeszítést igényel. Fejleszteni kell a termelőtelepeket, a szállítást biztosító gépházakat, csőhálózatot, ezek építési, felújítási és karbantartási lehetőségeit. Ma a főváros vízellátásának oroszlánrészét a Kájlinger Mihály által kifejlesztett aknakút típusunk adja. 85 db ilyen aknakutunk üzemel, melyek a századforduló idején épültek elsősorban Káposztásmegyeren és a Szentendrei szigeten fekvő Duna-parton. Ezek az aknakutak egymástól 100— 150 m távolságra helyezkednek el, és vízhozamuk a helyi viszonyoktól függően széles határok 1000— 6000 m

3 hozam között változik. Az aknakutak nagyrészének vízhozama a 60 éves üzem alatt jelentősen lecsökkent. A kút közvetlen környezetében a vízvezető rétegben mechanikai és kémiai eltömődés következett be. Ennek kiküszöbölésére az utóbbi években elkezdtük az