Hidrológiai Közlöny 1964 (44. évfolyam)

8. szám - Rákóczi László: Radioaktív izotópok alkalmazása a szennyvíztechnológiában

366 Hidrológiai Közlöny 1964. 7. sz. SZENNYVÍZTISZTÍTÁS Radioaktív izotópok alkalmazása a szennyvíztechnológiábaii RÁKÓCZI LÁSZLÓ » Bevezetés A radioaktív méréstechnika immár mintegy más­fél évtizede elősegíti a szennyvízkezelés számos, eddig jórészt tisztázatlan kérdésének megoldását. A mérések kétségtelenül bebizonyították a radioaktív izotópok alkalmazhatóságát. Célszerűnek látszik áttekintenünk az eddigi legértékesebb külföldi vizsgálatokat, mivel az ott szerzett tapasztalatok egyes hasonló jellegű hazai feladatok megoldásához is segítséget nyújthatnak. A radioaktív méréstechnika ma már hazánkban is olyan szintet ért el, hogy az izotópos szennyvíztech­nológiai vizsgálatok végrehajtása nem ütközik leküzd­hetetlen nehézségbe. Alkalmazását minden eset­ben a felhasználandó izotópmennyiség ára, a szükséges műszerek beszerzésének, vagy kölcsönzésének feltételei és az egészségügyi előírások betartásának lehetőségei együttesen dönthetik el [14]. Megjegyezzük, hogy az elérhető cél: meglevő többmillió forint értékű szenny­víztisztító műtárgyak hatásfokának megjavítása, vagy az újabb szennyvíztisztító telepek gazdaságos terve­zéséhez elengedhetetlenül szükséges, de eddig csak becsléssel meghatározott alapadatok közvetlen méré­sében rejlő előnyök az esetek többségében jóval felül­múlják a vizsgálatok végrehajtásával járó anyagi áldozatot. A) A szennyvíztisztító műtárgyak egyes áramlástani jellemzőinek megállapítása Akár négyszögletes, akár köralapú ülepítő­medencéről van szó, a műtárgy működése szem­pontjából legfontosabb adatok: a szennyvíz tar­tózkodási ideje a medencében, az áramlási sebes­ség eloszlása vízszintes és függőleges értelemben, a holtterek helye és nagysága. Az előzetes számítá­sok és főleg a kismintakísérletek nagyban hozzá­segítenek ugyan a műtárgy áramlástanilag helyes méretezéséhez és kialakításához, a gyakorlatban mégis azt tapasztaljuk, hogy kedvező medence­alak és a szennyvíz hidraulikai szempontból helye­sen megoldott be- ill. kivezetése dacára is a számí­tottnál gyengébb és változó a műtárgy hatásfoka. Az eltérések fő oka az, hogy a szennyvíz fizikai és kémiai tulajdonságai (fajsúly, sűrűség, hőmérsék­let, oldott és lebegtetett anyagtartalom stb.) az ülepítés közben állandóan változnak. Az eltérő tulajdonságú szennyvizek keveredése közben olyan mellék-, és visszaáramlások állhatnak elő a meden­cében, amelyek a számításoknál és kismintakísér­leteknél alapul vett folyadék esetében nem jelent­keznek. Ez a felismerés ösztönözte arra a szenny­víztechnológiával foglalkozó kutatókat, hogy magu­kon a működő műtárgyakon végezzenek áramlásmé­réseket. A hagyományos sebességmérési eljárások (forgóműves sebességmérő stb.) a mérendő kis sebességek következtében a legtöbb esetben nem használhatók, ezért a nyomjelzős mérési módszerek alkalmazása került előtérbe. A festék, illetve vegyi anyagú nyomjelzőket * Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest. egy, vagy több ponton adagolják a medencébe, azonban ezek nem mindig adnak kielégítő felvilá­gosításokat az áramlás sebességét és irányát ille­tően. A szennyvizek ugyanis igen bonyolult vegyi kapcsolatba lépnek környezetükkel, melynek során gyakran színes anyagok állnak elő. Ez a körül­mény megnehezíti a festéknyomjelzők kolorimet­riás elemzését. Egyes szennyvizek kolloidtartalma olyan magas, hogy a nyomjelző elnyelődik álta­luk és a jelzőanyag még nagy mennyiség beadago­lása esetén sem jut el az ellenőrző pontokhoz. Más szennyvizek oldják a nyomjelző festékek szerves anyagát és így azok felbomolva nem felel­hetnek meg feladatuknak. A sóoldatok sem min­dig alkalmasak nyomjelzőnek, mivel a szennyvizek oldott sótartalma, vagy az időnként esetleg be­folyó koncentrált sóoldatok meghamisítják a mérést, ezen kívül megváltoztatják a szennyvíz sűrűségét és ezzel együtt az áramlási viszonyokat. A radioaktív nyomjelzők számos előnnyel rendelkeznek az előbbiekhez képest: minimális mennyiség elegendő belőlük, nem befolyásolják a szennyvíz sűrűségét és áramlását, célszerűen meg­választott összetételű és mennyiségű inaktív „hor­dozó" vegyületbe keverve nem, vagy csak kis mértékben adszorbeálódnak a kolloidokon és megfelelő műszerrel mérve igen pontos eredménye­ket szolgáltatnak. Az első ilyen mérést 1950-ben Knop végezte [1], nemsokára Montens [2] és mások több sikeres kísér­lettel beigazolták a radioaktív nyomjelzők használ­hatóságát. a) Átfolyási vizsgálatok szeiinyvizülep ítő medencéken Az említett szerzők a már korábban ismert vegyszer-nyom jelzős vizsgálatokhoz hasonló mé­rési módszert alkalmaztak, azzal a különbséggel, hogy nyomjelzőként radioaktív izotópoldatot hasz­náltak és az átfolyási hullámot sugárzásmérő berendezés segítségével mérték. A befolyásnál radioaktív izotópot adagoltak a medencébe, majd G—M cső bemerítésével egy vagy több pontban megállapították az aktivitás időbeli változását. Az időegység alatt mért impulzusszámokat az idő függvényében ábrázolták. A módszert, mely éppen a magyar szaksajtóban kiváltott élénk vita folytán eléggé ismertté vált hazánk­ban, nem részletezzük, csupán megemlítjük, hogy bár azt több magyar szerző [3, 4, 5, 6] hidraulikai szem­pontból kifogás tárgyává tette, méréstechnikai szem­pontból világszerte élénk érdeklődést keltett és további, újabb és fejlettebb méréstechnikai megoldásoknak vált alapjává. Az említett átfolyási vizsgálatokhoz rövid (néhány órás vagy napos) felezési idejű radioaktív izotópok alkalmasak. Az a-sugárzó izotópok nagy

Next

/
Oldalképek
Tartalom