Hidrológiai Közlöny 1964 (44. évfolyam)

6. szám - Vágás István: A csőkutas öntözés Nógrád megyei lehetőségei

Vágás I.: A csőkutas öntözés Nógrád megyei lehetőségei Hidrológiai Közlöny 1964. 6. sz. 261 csapadék, ha vízzáró andezitre hull, hamar eléri a Zagyva völgyét, s annak keleti szegélyén jut a kavicsba. Az agglomerátumos területre hulló csapadékból már sok szivárog be. Az agglomerátum jó víztározó, s bele jut a vízzáró lávaterületre hulló és a sok repedés, törésvonal mentén beszivárgó víz is.A tulá vize források által akkor is táplálja a Zagyva-völgy K-i szegélyét, közvetlenül vagy mellékvízek útján, amikor kevés a csapadék. 6. Helyesnek tartom a mellék völgyeknek tarozásra való felhasználását, mert egyrészt kevés a talajvíz és rétegvíz, a vízigény viszont megvan, másrészt, mert Nógrádban a harmadkori kőzetek legnagyobb része jó vízzáró, felszínén kevés szivárgási veszteséggel kell számolni, s a kőzetanyag is alkalmas a zárógátak építésére, éppen vízzáró volta, könnyű kitermelése, és a közelben található jó építőkő miatt is. 7. Kívánatos lenne annak vizsgálata, hogy miként változik a teraszkavics vize a fővölgy hosszában. Lehetséges, hogy a süllyedő rögök feletti kavicsban alul helyenként pangó víz van. Érdi Sándor: A tanulmány témaválasztásával két igen érdekfeszítő kérdéscsoportot vetett fel, melyek mindegyikében a gyakorlati vízgazdálkodó szakemberek és a hidrológusok még számos feleletet várnak a kutatóktól. Az egyik kérdéscsoport középpontjában tulajdonképpen az áll, hogy valamely víztermelés szempontjából vizsgálat alá vett terület — esetünkben a vízszegény Nógrád megye — talajvíztartó rétegeinek mennyi a tartósan igénybevehető vízkészlete. A másik kérdéscsoport a kútelméletek bírálatát és az azokkal kapcsolatos elméleti jelentőségű gondolatokat veti fel. Ami a vízkészletet illeti, itt a tartós kitermelés, sőt a károsodás nélküli víztermelés meghatározását mint kritériumot kell támasztani egy terület részletes kutatása esetén. Ma már a mezőgazdasági, ipari és kommunális igények olyan nagyok — főleg a nógrádi vízkészletekhez képest —, hogy szükség van a készletekkel való tervszerű gazdálkodásra, a készletek elosztására. Ennek a gazdálkodásnak formai feltételei ma már adottak. A vízügyi igazgatóságok vízgazdálkodási osztályain a szükséges nyilvántartásokat létrehozták, s a hatósági jogkör is biztosított. Minden vízgazdálkodási tevékenység, így a Nógrád megyei is, feltételezi azonban a készletek ismeretét, esetleg többféle meghatározásban is. Az egyik lehet a tanulmány által ismertetett ,,fajlagos" vagy ,,kétszeresen fajlagos" vízhozam, amely azonban a helyzetet csak egy bizonyos időpontban jellemzi s a vízhasználatok műszaki megtervezéséhez lehet mértékadó. Igen fontos azonban annak megadása is, hogy meghatározott víztermelés hatására milyen mértékű készletfogyasztás áll elő és a víztermelés milyen mértékű csökkenéssel, milyen depressziónövekedés mellett folytatható huzamosan. Űgy vélem, hogy egyes nyílt árterektől eltekintve, amilyeneket a tanulmány is ismertet, abból kell kiindulni, hogy a talaj víztermelés s annak részbeni elpárologtatósa, részben befogadóba juttatása meg nem újuló készletfogyasztást jelent. E megállapítás jogosultságát nógrádi viszonylatban a Zagyvavölgy nagybátonyi és pásztói medencéinek helyzetével lehetne talán alátámasztani. A nagybátonyi ipari centrum vízellátására az 1950-es évek elején próbaszivattyúzások és számítások alapján elegendőnek ítélt talajvizet tártak fel. A telepített vízmű utánpótlása azonban az évek során fokozatosan csökkent. A későbbi kutatások során is, melyeket Nagybátony vízellátása érdekében egész Posztóig terjesztettek ki, többször kellett módosítani a tartósan kitermelhető vízmennyiség értékét. Jelenleg Kisterenyétől Pásztóig (hogy csak ezt a térséget említsem) a Zagyva felszíni vize kevés az öntözési igények fedezésére. De kevés a talajvíz is Nagybátony és Mátraverebély között ivóvíztermelés céljára, ezért talaj víz dúsítással a vízkészletek bizonyos területi „átcsoportosítására" van szükség. A tanulmányban említett Pásztó és Tar községek közötti fúrásokkal feltárt talajvizet, a jövő igényeinek figyelembevételével, ugyancsak kommunális célra kellene tulajdonképpen fenntartani. Ilyen helyzetben ki kell hangsúlyozni, hogy a l/perc értékkel jelzett kúthozamok egyedüli megadása a terület vízadóképessége szempontjából nem ad teljes képet. Szükség lenne a tartós termelés lehetőségeire is utalni, BiZSiZ Ei vízkészletek meghatározására is, aminek széleskörű geológiai kutatómunkán s a vízháztartás-vizsgálat legújabb módszereinek alkalmazásán kell nyugodnia. A próbaszivattyúzások értékelése esetében is éles határt kell vonni a tartós utánpótlódás mennyiségére irányuló kutatás, s egy szűkebb talajtérben végbemenő áramlás jellemzőinek (depresszió, vízadóképesség) meghatározása között. Az előbbi esetben gyakran alkalmazott úgynevezett tartós szivattyúzást csak akkor szabad ajánlani, ha a permanens áramlás elérhető időn belül bekövetkezik, ez azonban csak kivételes esetekben (közeli folyómeder, víztároló stb.) fordul elő. Ellenkező esetben a szivattyúzás esetleg a permanens áramlás beállásának látszatát keltheti, holott csak arról van szó, hogy a depressziós tölcsér lassú növekedését egyszerű eszközökkel, rövid ideig tartó mérésekkel már nem tudjuk észlelni. A rövid idejű „hidrotechnikai" célú próbaszivattyúzásoknál pedig ki kell hangsúlyozni, hogy azok csak a kutat környező talajtér vízleadó-képességének vagy áteresztő-képességének jellemzésére lesznek mértékadók. Űgy gondolom, az ismertetett próbaszivattyúzások is határozottan ez utóbbi módon értékelen dők. A második kérdéscsoportba sorolható, kútelméletekkel kapcsolatos bírálathoz elsősorban talán azt lehetne hozzáfűzni, hogy mind a Dupuit—Thiemféle egyensúly, mind a Theis-típusú egyensúlyhiány képletek az önkényesen felvett határfeltételek mellett gyakorlati célokra ugyan alkalmasak, a bírálatot velük szemben mégis kiváltja az a körülmény, hogy a határfelületek sok esetben oly mértékben mondanak ellent a tényleges áramlási viszonyoknak, elsősorban az utánpótlódás csök-