Hidrológiai Közlöny 1964 (44. évfolyam)

5. szám - Dr. Kozák Miklós–Sváb János: A magyarországi hallépcsők üzemi tapasztalatai

222 Hidrológiai Közlöny 1964. 5. sz. Kozák M.—Sváb J.: A magyarországi hallépcsők nyílásokat. A szemétnek kb. 90%-át az árvizek hozták, de található volt a medencékben az építkezés idejéről visszamaradt betonvas, csődarab, törmelék stb. alkotta szemét is. A szemét a hallópcső felső szakaszának víztelenítésekor tárult elénk. A víztelenítést alacsony alvízálláskor hajtottuk végre a hallópcső kijárati részének pallókkal történő lezárásával. Ez eléggé hosszantartó, fáradságos munka volt. A víztelenítés után derült ki, hogy az 1., 5. és 9. medencék válaszfalait rosszul építették be; koronaszintjük megegyezik az alattuk levő válaszfaléval . A hallépcső felső részének víztelenítésekor fedeztünk fel még egy olyan körülményt, ami nagymértékben gátolta mind a hallépcső kitakarítását, mind a későbbiekben sorrakerülő halvándorlási vizsgálatainkat. A 29. és 52. sz. medencékbe a munkahézagokon át jelentős mennyiségű (kb. 25 lit/sec-is) vízbetörés van, ami akadályozta a medencék teljes víztelenítését. Az eddigi munkánk során elért eredmények: a) A tiszalöki hallépcső kitakarításával és az automata tiltó szelvényének lezárásával a hallépcső üzemképes állapotba került ; b) A csapdavezető sínek felszerelésével megteremtettük az alapját a halcsapdával történő halvándorlási vizsgálatoknak. c) A víztelenítés idején néhány tanulságos építési és tervezési hiányosság is napfényre került, (mint pl. néhány válaszfal hibásan lett beépítve ; a felső medencékben építési és uszadék szemét akadályozta a halvándorlást ; a munkahézagokban vízbetörés van.) b) Halvándorlási vizsgálat A tiszalöki hallépcsőhöz fotocellás halszámláló berendezést terveztek, de a felszerelés nem készült el. A halvándorlási vizsgálatokhoz tehát valami más eljárást kellett alkalmaznunk. így döntöttünk a halcsapdás halfogás, továbbá a medencéknek ideiglenesen hálókkal történő meghúzása mellett. Az első részleges halvándorlási vizsgálatunk 1961-ben volt. E célból — alacsony alvíz állás idején - dróthálóval zártuk le az 1. és 32. sz. medencék alsó búvó- és felső bukó nyílásait. Ezután a legfelső medencéknél ideiglenes tiltóval elzártuk a vizet. Ennek eredményeként kb. 2 óra múlva a hallépcső 52. medencéje oly módon víztelenítődött, hogy az 1—20 medencékben víz nem volt, míg a 20—52 sz. medencékben a vízréteg 0—1,2 m között változott. Ekkor az 52. sz. medencétől felfelé haladva hálóval húztuk végig az egyes medencéket. Miután a felső medencékben összegyűlt sok szemét eltömte a búvónyílásokat, tényleges halvándorlással nem is számolhattunk. A sok apró hal mellett egy kb. 1,5 kg-os harcsát találtunk a legfelső pihenőben. A harcsa azonban a gyenge felszerelés következtében megszökött. Ezután újból vizet engedtünk a hallépcsőre és másnap megismételtük az előző napi kísérletet. Ekkor megfogtuk az előző napi harcsát, amelyik újból a legfelső pihenőbe tért vissza. Ezt a kísérletünket 1962-ben és 1963-ban is elvégeztük, és érdekes, hogy rendszerint ugyanilyen eredménnyel; vagyis a legfelső pihenőben mindig találtunk 1—1 harcsát. Ebből és a harcsa ragadozó természetéből igen érdekes következtetést vontunk le: igen valószínű, hogy a harcsa vadászterületnek tekintette a hallépcsőt. Ebből viszont még egy másik dolog is következik : ha előző feltevésünk igaz, akkor a fotocellás halszámláló berendezés csődöt mondana, mert az előtte le-fel vándorló harcsa a fotocellával összekötött számláló berendezésben mindannyiszor halat jelezne, holott csak egyetlen hal tartózkodik állandóan a hallépcsőben. Ezért terveztünk halcsapdás megoldást Tiszalökre is, amellyel 1964-ben kezdődnek meg a felúszási vizsgálatok. 3. A medencesoros hallépcsők tervezésének néhány szempontja halvándorlási vizsgálataink alapján A magyarországi hallépcsőkön közel négy éve folyó vizsgálataink alapján számos olyan tapasz talatot szereztünk, amelyeket az új hallépcsők tervezésénél — műtárgyaink tökéletesítése érdekében — célszerűnek tartunk figyelembe venni. A következőkben ezeket a szempontokat foglaljuk össze tömören : a) A medencesoros hallépcső — ha csak lehet — felülről végig nyitott, azaz megvilágított legyen ; megfigyeléseink szerint a halak idegenkednek a zárt medencéktől. b) A szomszédos medencék közötti vízszintkülönbség ne haladja meg a 12—14 cm-t, mert a nagyobb vízlépcső okozta ellenállás nagyon kifárasztja a halakat. c) Nagy gondot kell fordítani a hallépcső alsó- és felső vége kitorkollási helyének megválasztására. A belépési nyílás tengelyvonala legyen közel práhuzamos a folyó áramlásával, illetve legyen olyan helyen, hogy a bejutni szándékozó halakat nagy sebességű folyadékmozgás megakadályozza. A kilépési nyílás elhelyezésének fő szempontja, hogy az érkező uszadék ne juthasson be a hallépcsőbe. Ezt segítheti elő egy olyan gereb felület, amelyik a halak áthaladását lehetővé teszi, az érkező uszadékot felfogja, elhelyezése pedig olyan, hogy a gereben összegyűlt uszadék könnyen leszedhető legyen, vagy azt az áramló víz mindig lemossa. d) A hallépcső bejárati nyílásához célszerű csalogató vizet vezetni, mely legalább az ivások idején betölti figyelemfelkeltő szerepét. e) A lehetőséghez képest törekedni kell arra, hogy a hallépcső tengelyvonalában minél kevesebb törés legyen. /) Mind a búvó, mind a bukó nyílások kialakításánál törekedni kell arra, hogy azok vízhozamtényezője minél kisebb legyen. g) Ügyelni kell arra, hogy a hallépcsőt magába foglaló betontömbök munkahézagain keresztül nagyobb mennyiségű víz ne juthasson be a hallépcsőbe, mert ez nemcsak annak víztelenítését akadályozhatja meg, hanem a hallépcső mentén erősen változó vízhozam zavarja a nyugodt üzemet. h ) Alapvető feladat, hogy a hallépcső mindkét végén jól záró, könnyen kezelhető zsiliptábla legyen, amellyel a hallépcső bármikor lezárható.