Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

3. szám - Bélteky Lajos: A fúrt kutakra vonatkozó szabvány korszerűsítésének műszaki és gazdasági jelentősége

248 Hidrológiai Közlöny 1963. 3. sz. Bélteky L.: A fúrt kutakra vonatkozó szabvány megkötése előtt visszahúzzák az iránycsövet, ha pedig hosszú csőrakatként nem 165, hanem 133 mm-es csövet építenek be a furatba, 13,9 kg-ra csökken a fajlagos csőfelhasználás (3. ábra). A csőanyag megtakarítás tehát 17,7 X 300 = 5310 kg-ot vagyis 56%-ot tesz ki. Most nézzük a pénzbeli megtakarítás összegét. A vizsgált 300 m-es 1. ábra szerinti méretű 5 rakatos kútnál a végleges béléscsövek ára és az ún. csőhasználat költsége kereken 100 000 forint, a 133—102 mm-es kétrakatos kútnál pedig 43 000 Ft. Az 57 000 forintos különbségből azonban tényleges forint megtakarításként csak kb. 40 000 Ft mutatkozik, mert a karotázs és a palástcementezés viszont 17 000 Ft-tal növeli a költségeket. Ez a két utóbbi művelet a vízhozamnövekedés folytán is hoz részben, vagy egészben ellenértéket. Ha nem teljes szelvénnyel fúrnak le s a furat nagy részét bővíteni kell, a megtakarítás kb. a felére csökken. Most nézzük, hogy a nagymélységű kutaknál mit jelent anyagmegtakarítás vonalán a legújabb technológia szerinti béléscsövezés. Hódmezővásárhelyen még összesen 158 tonna csövet használtak fel a fúrásnál (5. ábra), melyből véglegesen 68 tonna maradt benn a furatban, vagyis fm-ként61,8 kg volt a béléscsövezés súlya. Ma egy 1100 m-es kút fúrásánál (6. ábra) vastagfalú API csövekből kereken 60 tonnát használnak fel s ebből bent marad 47 tonna. A megtakarítás tehát 21 tonna, vagyis 31%, az ún. csőhasználatnál pedig 90 helyett csak 13 tonna szükséges, itt a megtakarítás 85%. A béléscsövezés fm-kénti súlyát ennek megfelelően a vizsgált 1100 m mélységű kútnál az új technológiával 61,8 kg-ról 43 kg-ra lehetett csökkenteni. Normál falvastagságú 241, ill. 165 mm-es béléscsövek alkalmazása esetén újabb 12 tonna megtakarítással a 43 kg-os fm-kénti csőszükséglet 32 kg-ra mérsékelhető. A 21 tonna csőmegtakarítás pénzben 240 000 forint, a 33 tonna pedig 380 000 Ft lesz. Növeli a megtakarítás forintösszegét 77 tonna csőnek elmaradt szállítási és a csőhasználati költsége. Ez normális és vastagfalú csöveknél egyformán kb. 210 000 Ft, mivel a csőrakat önsúlya miatt a 165 mm-es csőrakat beépítéséhez is vastagfalú 6

5/

8"-OS csövet kell használni. A kiviteli költségekben elért megtakarításon túlmenőleg azonban azt is feltétlenül értékelni kell, hogy az 1954 utáni években részben vagy teljesen az új technológiával készített 67 db 500 m-t meghaladó mélységű hévíz kút közül csak kettő nem hozott kielégítő eredményt, de megállapíthatóan nem műszaki hibából, hanem a kedvezőtlen földtani körülményekből folyólag. A 65 sikeres melegvizes kút egy részének vizét fűtésre, ipari célra használja fel elsősorban a nagyüzemi mezőgazdaság, 40 kút pedig részint a már meglévő, részint az új fúrásokkal feltárt melegvíz felhasználása céljából a legutolsó évben létesült fedett és strand, továbbá gyógyfürdőket látja el vízzel s ezzel olyan hazai fürdőkultúra kialakulását tette már most lehetővé, amely a vidéki dolgozók életszínvonal emelésén kívül méltán felkelti a külföld érdeklődését is. A mezőgazdaság fejlesztésével kapcsolatban a kútfúrás terén kialakult helyzetről A magyar kútfúróipar munkaterületén 1960ban új szükséglettel jelentkezett a csőkutas öntözés. Köztudomású, hogy a kutakból való öntözés olyan területen jöhet szóba, ahol nem nagy, legfeljebb 40—50 m-ig terjedő mélységből a térszinttől mért 6—7 m-es leszívással percenként legalább 400 liter vizet lehet kivenni s a víz vegyi szempontból öntözés céljára alkalmasnak bizonyul. A kezdeményezés elsősorban a Mátra déli részén elterülő alföldi peremről és a Duna—Tisza közéről indult ki, ahol kisüzemi keretek között már évtizedek óta jól bevált és nagy termelési többletet hozott a csőkutakból való öntözés. A szocialista mezőgazdaságnak — természetesen — a nagyüzemi öntözésre kellett berendezkednie és felkészülnie. A gazdaságossági számítások során kiderült, hogy a kutakra fordítható összegért nemcsak az országos, de még a kisebb rezsivel dolgozó tanácsi kútfúróipar sem tudja a kutakat elkészíteni, ezért az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek saját erőből, kútfúró részlegek felállításával kényszerültek a kutak létesítését megoldani. Berendezkedtek ezenkívül csőkutak fúrására a területileg leginkább érintett vízügyi igazgatóságok is. A mezőgazdaságnak azonban nemcsak öntözővízre, hanem ivóvízre is fokozottan jelentkezett az igénye annak következtében, hogy a nagyüzemi, szocialista gazdálkodásra való áttérés az addigi szétszórt tanyarendszer helyett új csoportos településeket, központokat, üzemegységeket hozott létre, amelyeknél a követelmény nemcsak mennyiségileg közelítette meg, hanem minőség szempontjából el is érte a falusi jellegű központi vízellátással, a törpe vízművel szemben támasztott igényeket. Mivel a közös gazdálkodásra való általános áttérés első időszakában a már kellő gyakorlattal és szaktudással rendelkező meglévő kútfúró vállalatok a kívánt rövid idő alatt nem tudták az előre nem látott fúrási igényeket kielégíteni, számos mezőgazdasági tsz, ahol már volt csőkútfúró részleg, azt állította rá a nagyobb mélységű kútfúrásokra is, vagy pedig berendezkedett ipari termelésre is és kútfúró brigádot szervezett elsősorban a saját kútszükségletének kielégítésére, majd bérmunkában elvállalta nemcsak a tsz-ektől, hanem a községektől is 100—200 m-es, vagy még ennél is mélyebb kutak fúrását. A nagy konjunktúrát látva, számos kisipari termelőszövetkezet, köztük általános építő, vasés fémipari, víz és fűtésszerelő és vegyesipari ktsz rendezkedett be kútfúrásra, azonkívül újabb erőre kapott a magánkisipar is úgy, hogy 1962. év elején — a tudomásunkra jutott adatok szerint — 84kivitelező vállalat vagy részleg végzett kútfúrásokat, összesen 222 fúróberendezéssel. Ez a két szám azonban korántsem teljes, mivel a magánszektorba tartozó kisiparosok működő berendezésének számát eddig még nagyjából sem sikerült összeállítani. Ez a helyzet szakmai, de népgazdasági szem-