Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

3. szám - Bélteky Lajos: A fúrt kutakra vonatkozó szabvány korszerűsítésének műszaki és gazdasági jelentősége

244 Hidrológiai Közlöny 1963. 3. sz. Bélteky L.: A fúrt kutakra vonatkozó szabvány gondolni sem lehetett arra, hogy közepes mélységű kutaknál is végezzünk palásteementezést a 2. hosszú csőrakat mögött s ezzel teljesen kizárjuk a cső mögötti vízmozgás lehetőségét. Az Orsz. Vízkutató és Fúró Vállalat 1960 végén 2 db cementező berendezést szerzett be. Ezekkel lehetővé vált a közepes mélységű kutaknál is a hosszú bélés-csőrakat palástcementezése s a kutak béléscsövezésének a követelményeket még jobban kielégítő továbbfejlesztése, de egyszersmind egyszerűsítése is. A karotázs és palástcementezés segítségével kialakított legújabb technológia szerint az iránycső beépítése után teljes szelvénnyel lefúrnak a tervezett mélységig s elvégzik az elektromos szelvényezést s már a rétegsor ismeretében jelölik ki a beszűrőzendő réteget és a 2., általában hosszú csőrakat beépítési mélységét, ill. a vele való saruzárás helyét. Palástcementezés előtt a furatot a esősarú magasságáig fel kell tölteni homokkal, hogy megvédjék a beszűrőzendő réteget a cementtől, ezután beépítik a hosszú csőrakatot s elvégzik a csőrakat mögött a palásteementezést. A cement megkötése és a sarunál képződött cementdugó átfúrása után a homokkal feltöltött nyitott szakaszt kimosatják és beépítik a szűrőrakatot. A helyesen kivitelezett palástcementezés biztosan megakadályozza, hogy a különböző nyomású víztartó szintek egymással és a beszűrőzött réteggel kapcsolatba kerüljenek, de azonkívül a béléscsövezés további egyszerűsítését is lehetővé teszi. Ha ugyanis a palástcementet a terepszintig felnyomják, megengedhető az iránycső visszahúzása, mivel a palástcement a legfelső szakaszon betölti az iránycsőnek azt a szerepét, hogy a felső szennyezett vizeket kizárja. Ily módon a kút béléscsövezése három helyett két rakatos lehet (3. ábra). Ennek anyag és költségfelhasználás szempontjából nagy a jelentősége. Ez a legújabb technológia gyors fúrási haladás és jelentékeny csőanyag megtakarítás mellett a helyes béléscsövezésre vonatkozólag eddig hangoztatott minden követelményt gyakorlatilag teljesen kielégít. Hátránya csak annyi, hogy el kell tekinteni az elő-' irányzott mélységen belüli több rétegpróbától s ha a terv szerinti beszűrőzött réteg vízhozama a várakozás alatt marad, csak az előirányzott mélységet meghaladó fúrással lehet újabb réteg kipróbálását megkísérelni. Ez a kútkiképzési mód palástcementezés nélkül is alkalmazható, ha a szűrőrakatnak megfelelő szűkebb szelvénnyel fúrnak le a teljes mélységig s a szelvényezés utána 2. csőrakat részérefelbővítik a furatot. A saruzárás a szokásos módon elvégezhető ugyan, ennek jóságáról azonban nem lehet meggyőződni, mert ekkor már a záróagyag alatti vízadó réteg is fel van tárva. További hátrány, hogy palástcementezés hiányában az iránycső nem húzható vissza. A most ismertetett legújabb technológia azonban beleütközik a régi szabványnak abba az előírásába, hogy — az előirányzott mélységtől függetlenül — minden, legalább 1,5 m-nél vastagabb vízadórétegben — próbaszűrő beépítésével — tisztítószivattyúzást kell végezni. Ez az előírás azonban ma már túlhaladott, mivel az ország jó részén elég biztosan, sőt egyes helyeken vízadó szintenként ismerjük a réteg hidrológiai, termelési és kémiai jellemzőit, beleértve az aggresszivitást is, úgy, hogy módunkban van a minőségi és mennyiségi igénynek megfelelően már a szakvéleményadásnál határozottan kijelölni a bekapcsolásra legmegfelelőbb réteget. A vízszükséglet is annyira megnövekedett már (átlagosan 260 liter/perc), hogy — a tapasztalatok szerint — 3—4 méternél vékonyabb rétegeket nem érdemes kipróbálni. Az 1953-as kútszabvány előírásai az új fúrási technológia alkalmazása esetén szelvényezés nélkül még közelítőleg sem elégítik ki a földtani kutatási igényeket. A rétegváltozásonként előírt mintavételi kötelezettségnek nincs értelme, amikor a réteghatárokat csak a szelvényezés után lehet megállapítani, az előírás szerint 5 méterenként vett minták sem adnak elfogadható tájékoztatást a kőzet anyagáról, főleg olyan rétegsor esetén, amelyben a homok- és az agyagszintek sűrűn váltakoznak. A nagymélységű fúrásoknál ez a hiba — természetesen — még fokozottabban mutatkozik a nagyobb fúrási szelvény és a gyors fúrási haladás következtében. Jól láthattuk ezt a Szeged határában végzett egyik 1000 m-es fúrásnál, ahol 6—695 m-ig szürke iszapos homokot észlelt a fúrómester és a mintavételnél állandóan jelen volt kollektor. Ezzel szemben a rétegsorban a karotázsszelvény szerint váltakozva követi egymást a homok és agyag, a homok azonban kb. 60%-át képezi a rétegsornak. Nagyon maradinak tekinthető a régi kútszabványnak a szűrőzésre vonatkozó része a korszerű szűrőzés szempontjából. Ezen a téren a magyar kútfúróipar több mint fél évszázada — mondhatni — egy helyben topog, ugyanakkor a szűrőzés vonalán főleg a második világháború után mind Keleten, mind Nyugaton rohamos fejlődést látunk. A magyar kútfúróipar ma még — szinte kizáróan —- perforált Mannesmann-fúrócsővázra erősített rézszövetes szűrőt használ, amely fokozottan ki van téve a víz korróziós hatásának s az is köztudomású, hogy a különböző fémek, vas, réz érintkezési helyén keletkező galvánáram nagymértékben sietteti a szűrőszerkezet korrodálódását. Az utóbbi években sikerült azt is bebizonyítani, hogy magas kalciumkarbonát és vastartalmú víz esetén a karbonátkiválás és lerakódás igen nagymérvű vízhozamcsökkenést okoz s ez leggyorsabban a fém szitaszövet alkalmazása esetén jelentkezik. A korszerű szűrőszerkezettől ma már megkövetelik, hogy korrózióálló legyen s ne segítse elő a nyílások eltömődését, az okkeresedést s ezeket a követelményeket rozsdaálló anyaggal, megfelelő szerkezeti megoldással, a szűrő körüli kavicsolással biztosítani lehet. A központi, vízműves ivóvízellátás elterjedése fokozódó követelményeket támaszt a víz minőségével szemben is. Sokkal nagyobb jelentősége van ezért a víznek az agresszivitás okozta